Nincs engedélyezve a javascript.
„ Magától indult az egész "
„ Magától indult az egész "
Interjú az 1956-os forradalmat testközelből átélő Lator Lászlóval
október 12.
Rajk László október eleji újratemetésétől kezdve a novemberi szovjet ­bevonulásig és megtorlásig testközelből élte át 1956 eseményeit ­Lator László, aki a szabadságharc hevében születő Európa Könyvkiadó ­forradalmi bizottságának is tagja volt. A neves költő-műfordítóval való beszélgetésünkből az is kiderül, hogy egy gyöngytyúk néha akár vonzóbb is lehet, mint egy történelmi esemény, és a legkritikusabb pillanatokban életmentő lehet egy bundás bugyi.

Rajk László újratemetése

Többen is állítják, hogy az 1956. októberi események Hruscsov februárban elhangzott desztalinizációs beszédének következményei voltak. Ön hogyan látta ezt?

Nem volt ez ilyen egyértelmű. Mi a fordulat éve (1948 – szerk.) után úgy képzeltük, hogy a sztálini mintájú kommunista diktatúra örök életű lesz, ha lesz Rákosi, ha nem. A Hruscsov-beszédet követően más lett a helyzet, de én még akkor sem gondoltam, hogy itt forradalom lesz.

Részt vett Rajk László és társainak újratemetésén 1956. október 6-án a Farkasréti temetőben. Rajk korábbi vádlott-társa, a temetésen is felszólaló Szász Béla visszaemlékezéseiben elég vegyes képet fest a történtekről. Kiemeli az egész aktus álságos voltát, és bírálja a felszólalókat korábbi és későbbi viselt dolgaik miatt. Valóban tapintható volt ez a kettősség a temetésen?

Ahogy Fodor András A Kollégium című naplójában is megírta, ellenem az egyik vádpont az volt, hogy a Rajk-per során, a vádbeszéd közben kimentem a teremből, holott kötelező lett volna végighallgatni. Azt már akkor is biztosan tudtam, hogy ez egy csinált per, amikor Rajk elmondta a vallomását, éreztem, hogy ez nem igaz, hogy ezt betanulta. Mindezek ellenére én Rajk Lászlónak híve sohasem voltam. Azt kell mondanom, hogy nem tüntetni mentem el a temetésére, hanem inkább kíváncsiságból, és én is éreztem ott valami hamisságot. Egyrészt a közismert anekdotának is volt valóságalapja (Szegény Laci ezt látná, de közénk lövetne), de emellett azt is lehetett érezni, hogy Rajk temetése szembemegy a Rákosi-rendszerrel, és természetesen a temetés időpontjának is szimbolikus tartalma volt.

Ott volt a Bem téri nagy tüntetésen is október 23-án. A demonstráció alatt Veres Péter, az Írószövetség akkori elnöke is szólt a néphez. Milyen embernek tartotta ön akkor Veres Pétert, akiről tudvalevő volt, hogy a Rákosi-rendszer szervilis, társutas kiszolgálóinak egyike?

Bevallom férfiasan, hogy én nem szerettem Veres Pétert. Kamaszkoromban még igen, hiszen a népi író Veres Péter novellái és a szociográfia nagyon megérintettek. 1946–47 környékén azonban Veres elkezdett erősen orientálódni a nagybetűs Párt felé, és volt egy olyan pillanat, amikor nyilvánvalóvá vált, ahogyan Sárközi Márta, a Válasz (szépirodalmi folyóirat 1946–49 között – szerk.) szerkesztője is szerette mondani, hogy Veres Péter bezupált. Amúgy valóban beszélt a Bem téren, de egy szavára se emlékszem, mivel akkor minket egyetlen beszéd érdekelt csak, a Nagy Imréé. Emlékszem, hogy ez egy hosszú felvonulás volt, és előtte a Kulacs vendéglőben ültünk, ahol törzsasztalunk volt. Oda jött be Losonczy Géza (később a Nagy-kormányban államminiszter, 1957-ben tisztázatlan körülmények között hal meg a börtönben – szerk.), és szólt nekünk, hogy menjünk felvonulni. Ekkor mi felkerekedtünk és indultunk is volna, de Vas István megszólalt, hogy „Gyöngytyúk van ebédre, én azt nem hagyom ki.”

Hogy élte meg ön a harcokat, volt-e valamilyen kapcsolata a fegyveres felkelőkkel?

Elég sokat tapasztaltam belőlük, bár nem vettem részt fegyveresként a harcokban, nem is akarok ezzel dicsekedni, de ahogy járt-kelt az ember az utcákon, mindenhol találkozott a harcok nyomaival. Olyan közelebbi barátom nem volt, aki részt vett volna a harcokban, de ismertem Király Bélát, aki a Nemzetőrség parancsnoka volt, és a segédtisztjét, Decsi Jánost, aki a harcok elmúltával sokáig Sárközi Márta kis faházában bujkált. De ismertem Bibó Istvánt is, aki miután kiszabadult a börtönből, az Európa Könyvkiadó külső munkatársaként dolgozott, több lektori jelentést is írt nekem. Volt valami furcsa gesztus vagy talán politikai taktika az akkori Kádár-rendszerben, mert Aczélék a börtönből kiszabadult, egykori 56-os elítélteket engedték ilyen munkakörökben is dolgozni. Így lett munkatársam Vásárhelyi Miklós is (a Nagy Imre-perben öt évre ítélték – szerk).

Mennyiben változtatta meg a mindennapi életet az, hogy forradalom zajlott kint az utcákon?

Amikor elkezdődött a lövöldözés, elmentem a Bartók Béla úti albérletemből a későbbi feleségemhez, Pór Judithoz az Október 6. utcába, és oda eljutni veszélyes vállalkozás volt. Átmentem a Szabadság hídon, és mindenhol fegyveresek álltak, nem lehetett tudni, hogy ávósok vagy épp ellenkezőleg, nem lehetett semmit kiszámítani. Sokfelé lehetett találkozni olyan formában is a forradalommal, hogy éppen lőttek, és akkor az ember kanyargott a kis utcákban, igyekezett elkerülni a zűrösebb helyszíneket. Fodor András versben is megemlékezett róla, hogy egy telefonfülke előtt, a Bajcsy-Zsilinszky közben, újságpapírral letakarva fekszik egy halott. Én ennek szemtanúja voltam. Arról meg nem is beszélve, hogy a boltok üresek voltak, hosszú sorok álltak az utcán kenyérért, miközben lőttek.

Hol érte önt november 4-e?

Amikor jöttek az orosz tankok, akkor a feleségemmel éppen Sárközi Mártánál voltam, még 3-án kimentünk hozzá, mert úgy éreztük, hogy most már béke közeli helyzetben vagyunk. Aztán hajnalban ágyúzásra ébredtem, én hallottam meg először, hogy a városban megint harcok folynak. Később bekopogott Király Béla, és Sárközi Mártától kért meleg alsóneműt, egy bundás bugyit.

A Köztársaság tér közepén a hely emlékmű felállítására vár

Érte önt valami retorzió a kiadó forradalmi bizottságában való részvételéért?

Furcsa módon nem. Sokan benne voltunk a bizottságban, többen olyanok is, akiknek bizonyos irodalmi súlyuk volt. Olvastam egyébként később a rólam készült jelentést, amiben a valóságnak megfelelően az volt, hogy én józanul gondolkodtam abban az időszakban, mondtam is, hogy most nem azzal kell foglalkozni, hogy kit kell elkergetni meg felakasztani, hanem inkább próbáljuk megszervezni a munkát. Bár én egész életemben flekkes voltam, de érdekes módon a fordulat évében nekem ebből sokkal több bajom volt, mint a forradalom után. De ez lehetett volna fordítva is.

Hogy élte meg a megtorlás időszakát?

Nagyon nyomasztó korszak volt. Összegyűltünk időnként, részben írók, részben a kiadó szerkesztői, mert nem lehetett bejárni a har­­cokban megsérült New York-házba, ahol a szerkesztőség volt. Akkoriban sokat beszélgettünk arról, hogy nem kéne-e innen elmenni. Tudtunk róla, hogy a Keleti pályaudvaron van egy szerelvény, amiben véletlenszerűen összefogdosott „ellenforradalmárokat” tartottak, és az a hír járta, hogy egy csomó magyar embert el fognak vinni, ami nem volt elképzelhetetlen, hiszen láttunk már ilyet a háború végén. Az segített eloszlatni a félelmeket, hogy időközben elkezdhettünk dolgozni, és az
a cél, hogy egy olyan kiadót csináljunk, amelyik más, mint ami a forradalom előtt volt, feloldotta a bennünk lévő feszültséget.

Ön szerint hogyan tudta elérni a kormány, hogy
a forradalom leverése után fél évvel már százezrek ünnepeljék május elsejét Kádár Jánossal?

Ezt én úgy próbálom magyarázni, hogy a forradalom leverése után a közember úgy érezte, hogy ennek vége, és már nem akart kockáztatni. Volt még egy darabig a MUK (Márciusban újra kezdjük), de abban már kevesen láttak realitást, én magam sem. A közember tehát úgy lehetett ezzel, hogy kimegyünk egy kicsit május elsején, integetünk, aztán alászolgája, hazamegyünk és élünk nyugodtan. Persze voltak, akik a párt iránti elkötelezettségből masíroztak, de a többségben egészen biztosan a túlélési ösztön munkálkodott.

Ön milyen tapasztalatokat vonna le 1956-ból?

Egymással ellentétes tapasztalatokat tudnék levonni, hogy igen, egy diktatúrában is lehet valamit csinálni, illetve azt, hogy nem lehet semmit, mert a végén jönnek a tankok és legázolnak. Hogy később a tankok már nem fognak jönni, azt nem gondoltuk. 1956-hoz egy bizonyos történelmi pillanat és egy történelmi szituáció kellett. Nem volt elég az, hogy valakinek eszébe jusson, hogy felkelünk. A forradalom nem abból született, hogy a nép magára eszmélt, hanem hogy abban a történelmi helyzetben, mondhatni, magától indult az egész.

Lenthár Balázs

Forradalom útikalauz

Forradalom útikalauz

Turistáknak és magyaroknak

Bob Dent: Budapest, 1956 – A dráma színterei

Az 1956-os forradalom 60. évfordulójára bővített formában jelenik meg újra Bob Dent Budapest, 1956 – A dráma színterei című könyve. Az 1986 óta Magyarországon élő, eredetileg brit szerző egyedi módon keveri a tudományos, történeti megközelítést az útikalauzokra jellemző stílussal, így a kötet külföldi turistáknak szóló útikönyvként is tökéletesen működik, amely aprólékosan bemutatja a forradalom és szabadságharc fővárosi helyszíneit és az ott történteket.Dent könyve azonban a magyar, Budapestet jól ismerő olvasók számára is izgalmas, hiszen a szerző szakít az 1956-os forradalom körül lassan hatvan éve dühöngő hitvita oldalaival, meg sem próbál állást foglalni a forradalom-népfelkelés-ellenforradalom háromszögben, amivel nemcsak a téma hazai feldolgozói, de még
a külföldi megközelítések közül is kiemelkedik. Gondoljunk csak arra, hogy a sokáig Magyarországon etalonnak számító Bill Lomax brit történész könyve (Magyarország, 1956) is erősen baloldali, és ezáltal sok esetben torz narratíván át (pl. horthysta, fasiszta pártok alakultak, Mindszenty mint a fasiszta körök vezetője, a forradalom marxista és szocialista jellegének kidomborítása pusztán a benne részt vevő nagyszámú munkásság okán stb.) interpretálja az eseményeket.Bob Dent a személyes történeteken keresztül teszi átélhetővé az olvasó számára 1956 eseményeit, de a visszaemlékezéseket nem emeli abszolút rangra, szükség esetén alapos forráskritikának veti alá őket. Minderre szükség is van az emlékezet sajátos működése miatt, hiszen akad olyan eset is, amikor egy szemtanú rosszul emlékszik az események sorrendjére, és nyilvánvaló történeti tények esetében is következetesen rossz időpontot ad meg, majd kikéri magának a helyreigazítást, hiszen ő ott volt és látta. A szerző nem riad vissza attól, hogy a vitás kérdésekben egymásnak ellentmondó elbeszéléseket és értelmezéseket is közöljön, megmutatva, hogy mennyire nehéz és izgalmas megírni egy sorsfordító történelmi esemény történetét.
A Budapest, 1956 – A dráma színterei érdekesen és izgalmasan, ám a témához itthon hozzánőtt indulatoktól mentesen megírt helyszín és eseménytörténete 1956-nak, melyet bárki bátran forgathat, amennyiben kíváncsi a szabadságharc színtereire, és szívesen olvasna a történtekről a hazai közéletet a mai napig tematizáló ideológiáktól mentesen.

Európa, a szabadság kiadója


Az Európa Könyvkiadó megalakulása előtt, az Új Magyar Könyvkiadónál is érezte a szabadság szellemét Lator László. A Rákosi-rendszer törvénytelenségeit felszámoló első Nagy Imre-kormány alatt sok olyan értelmiségi – írók és szerkesztők egyaránt – szabadult ki a rezsim börtöneiből és internálótáboraiból, akik később az Új Magyar Könyvkiadónál találtak állást. Így lett a kiadó irodalmi vezetője Seress Géza (újságíró, szerkesztő, műfordító), de ekképpen került oda irodalmi szerkesztőnek Szekeres György (újságíró, műfordító, diplomata) is. A forradalom bukása után Európa Könyvkiadó néven működő vállalat a külföldi szépirodalom hazai terjesztését tűzte ki célul. Lator László elmondása szerint az is közrejátszott ebben, hogy az ’56-os események alatt sok magyar író vállalt szolidaritást a felkelőkkel, ezért az ő írásaik fölött éberen őrködött a cenzúra, viszont a pártnak a világirodalmi kiadványok ellenőrzésére már sem kapacitása, sem szakértelme nem volt. Pótolni való pedig akadt elég, nemcsak a nyugati, de még a keleti blokk szépirodalma terén is. A desztalinizáció hatására kiadhatóvá vált az addig indexen tartott Dosztojevszkij, majd őt követték Szolzsenyicin, Iszaak Babel, Bulgakov és Paszternak írásai. Ráadásul A Mester és Margarita Magyarországon jelent meg először cenzúrázatlanul. Ebben Lator emlékei szerint elévülhetetlen érdemeket szerzett Wessely László műfordító, régi pártharcos, többek között Ilja Ehrenburg barátja. Wessely ugyanis ismerte Bulgakov özvegyét, és megkapta tőle az eredeti, szovjet cenzorok által érintetlen kéziratot, amit hazahozott, és utána a kiadó sikeresen publikálta. Amikor politikailag is problémás volt egy szerző, gyakran fordultak a vörös farok néven ismert trükkhöz.
Ez abból állt, hogy az éppen aktuális pártpreferenciának megfelelő ideológiai hangvételű elő- vagy utószóval látták el a megjelenő könyvet. Így sikerült kiadni a II. világháború alatt olasz fasiszta Curzio Malaparte és a kimondottan náci szimpatizáns norvég Knut Hamsun írásait. Persze voltak buktatók is a rendszerben, melyekre nagyon oda kellett figyelni. Előfordultak olyan művek, melyeket deklaráltan nem tiltott az állampárt, ám az megnézhette magát, aki a kiadásukra vetemedett. Ilyenek voltak Orwell vagy Koestler munkái, melyek politikai üzeneteik miatt voltak vállalhatatlanok a rendszer számára, de hasonlóan nehéz volt a túl nyilvánvaló szexualitást tartalmazó regények – mint például Updike Nyúlcipője – eljuttatása is a nagyérdeműhöz, mivel szabados tartalmuk ellentétben állt a szocialista erkölcsösség dogmájával.