Nincs engedélyezve a javascript.
A görög parasztlány, aki leigázta az Ottomán Birodalmat
A görög parasztlány, aki leigázta az Ottomán Birodalmat
Resad Ekrem Kocu: Köszem szultána
október 18.
Meseszép, jóságos királynő, aki életét a szegények és elesettek segítésére teszi fel, vagy hataloméhes fekete özvegy, aki az uralomért saját gyermekét és unokáját is kész feláldozni? Az Ottomán Birodalom életét szűk fél évszázadon át meghatározó Köszem a török történelem talán legellentmondásosabb szereplője, és a történelem egyik legizgalmasabb nőalakja. A neves török történész, Reşad Ekrem Koçu regénye, a Köszem szultána egy hihetetlen életbe enged bepillantást.
Európa Könyvkiadó
Megnézem

Valószínűleg nem sokat kockáztatunk, ha azt mondjuk, hogy a szegény görög parasztlányból szultánfeleséggé (haszeki szultán), majd anyaszultánná (válide) vált Köszem a 17. század első felében a legnagyobb hatalommal bíró nő volt. A délen Algériától az Arab-félszigetig, északon pedig a Nyugat-Dunántúltól a Krímig terjedő Ottomán Birodalom a korszak vitathatatlan szuperhatalma volt, Köszem pedig hosszú évtizedeken át valódi uralkodója. Az élete során hat szultánt és számtalan hárembéli vetélytársat elfogyasztó Köszem megérdemli, hogy olyanokkal említsük egy lapon, mint az Angliát a világhatalommá válás felé elindító I. Erzsébet. Az, hogy jóval kevesebbet tudunk róla, mint a legendás angol királynőről, leginkább annak köszönhető, hogy a hozzánk eljutó populáris történelmi fikciók túlnyomó részben Nyugat-Európával és Amerikával foglalkoznak. Ezért is örömteli a Köszem szultána magyarországi megjelenése, hiszen egy olyan birodalom életébe nyerünk betekintést, amelyhez akkor épp Magyarország nagy része is tartozott.
Reşad Ekrem Koçu (1905–1975) neve valószínűleg keveseknek cseng ismerősen, ám az egész életében az Ottomán Birodalommal foglalkozó történész-író komoly befolyást gyakorolt a kortárs török irodalomra. Egyik legnagyobb rajongója a Nobel-díjas Orhan Pamuk, aki magyarul is megjelent Isztambul című szubjektív városkönyvében egy egész fejezetet szentel Koçu munkásságának.
A történészi és az írói szerep nehezen választható el Koçu könyveiben, és ez igaz az először 1972-ben megjelent Köszem szultánára is, amely elképesztő információözönt zúdít olvasóira. Érdemes azonban megacéloznunk magunkat, a kibontakozó történet ugyanis méltó a történelem olyan híres és hírhedt nőalakjaihoz, mint Kleopátra, Agrippina, avagy – hogy egy időben közelebbi példát is hozzunk – Boleyn Anna. A kezdetek a népmesék világát idézik meg, nem kis mértékben Koçu keleti meséket idéző stílusának köszönhetően: a szegény, ám gyönyörű görög parasztlány elmenekül az őt pénzért eladó apától, és hosszú viszontagságok után elnyeri a fiatal és jóságos uralkodó szerelmét. A stílus azonban csupán részben fedi el a népmesei fordulatok mögött megbúvó sokkal árnyaltabb valóságot. Az ekkor még Anasztázia néven ismert Köszem (későbbi nevét muszlim hitre térése után kapta) látszólagos naivitása ellenére biztos kézzel választja ki az őt ostromló ifjak közül az előkelő származású janicsárt, míg a szegény halászfiúnak a tengerbe fulladás jut. Köszem aztán gyilkosságok árán válik I. Ahmed első számú ágyasává – igaz, ezekhez neki még nincs köze. A boldogság évei rövidek, hiszen Ahmed korai halála után egy másik ágyasától származó fia jut a trónra, és ezen a ponton kezdődik el Köszem egész életen át tartó harca a hatalomért.
Az Ottomán Birodalom ezen időszakában ugyanis már jóval inkább a szultánfeleségek és -anyák vezették a birodalmat, mint a férfiuralkodók. Dicsőséges Szulejmán kései utódai a legkülönbözőbb mentális problémákkal küzdöttek, amelyek egyáltalán nem meglepőek neveltetésük ismeretében. A trónörökösök a világtól elzártan a háremben, kitéve az aktuális uralkodó kénye-kedvének, aki nemegyszer kivégeztette riválisnak tekintett utódait. Mindez természetesen egyáltalán nem zavarta a szultán első számú ágyasát és anyját, hiszen a valódi hatalom így az ő kezükben összpontosult. Az egyre inkább névleges hatalommal bíró, többnyire csak néhány évig uralkodó szultánok helyett a hárem aktuális erőviszonyai határozták meg a birodalom sorsát, a legjobb játékosnak pedig Köszem bizonyult, aki két fiát és egy unokáját is szultánná emelte – igaz, egymás ellenében.
A Köszem szultánát leginkább ez a kettősség, a szerető anya és a könyörtelen manipulátor közötti feszülő ellentmondás teszi izgalmassá. Köszem szereti gyermekeit, mégis minden szívfájdalom nélkül tereli a fiatal fiúk és az alkohol felé legidősebb fiát, hogy ne nőhesse ki magát egy hárembeli vetélytárs. Fiatalabb fiát megmenti vérengző bátyjától, később azonban maga sző összeesküvést ellene. Köszem tetteiben ráadásul szétválaszthatatlanul összeér az egyéni érdek és az államérdek: rengeteg esetben saját hatalma és vagyona megőrzése érdekében teszi el riválisait és egyben családtagjait láb alól, sokszor azonban a „közjó” lebeg a szeme előtt – a végeredmény persze ekkor is véres leszámolások sora. Koçu figyelmet fordít a válide lelkében zajló folyamatok megértésére is, ám nem ítélkezik, az olvasóra bízza, hogy mit érez a lassacskán mindent feláldozó Köszem kapcsán: szánalmat vagy megvetést?
A cselszövések végtelen során keresztül pedig elénk tárul a stagnáló Ottomán Birodalom, amely már messze túl van Szulejmán világhódító napjain. A hatalomért folyó harc közepette csak épp a legfontosabbra, a birodalom megreformálására nem jut energia, ha pedig véletlenül egy tehetséges személy kerülne vezető pozícióba, azt gyorsan eliminálják. A végeredményt ismerjük a történelemkönyvekből: néhány évtizeddel Köszem uralma után a belső válságát hódítással orvosolni kívánó Ottomán Birodalom súlyos vereséget szenvedett Bécs alatt, pár év leforgása alatt elvesztette Magyarországot, majd a katasztrofális zentai csata után le kellett mondania közép-kelet-európai területeiről.
A Köszem szultána nem könnyű olvasmány, ám annál fontosabb azok számára, akiket izgatnak a történelem erős nőalakjai, vagy betekintést kívánnak nyerni abba, hogy a középkorban milyen külső körülmények döntöttek Magyarország sorsáról.

Stemler Miklós