Nincs engedélyezve a javascript.
A kegyetlen tábornok és a legnyomorultabb stróman
A kegyetlen tábornok és a legnyomorultabb stróman
Interjú Fabricius Gáborral, a Más bolygó szerzőjével
október 14.
A rendszerváltás utáni magyar világot fekete humorral ábrázoló disztópia főszereplőjét, egy kereskedelmi televízió vezérigazgatóját a Népszaporulati Tartalomgyártás programját meghirdető állam megfosztja állásától és népirtással vádolja. A megszokott életét egyik pillanatról a másikra elveszítő Wundert először egy pszichedelikus utazásra, Ozorára követi az olvasó, majd megnyílik a történet másik idősíkja: Wunder a kilencvenes évek elején az Osztapenko-szobortól Nyugat-Európába indul legjobb barátjával, Dzsekivel és nagy szerelmével, Nyúllal. A Más bolygó az illúziók és az identitás elvesztésének regénye, ami Fabricius Gábor szerint Magyarország sorsa is a rendszerváltás után. A szerzővel Bellai László beszélgetett.
Európa Könyvkiadó
Megnézem

Írói törekvéseit Bret Easton Ellis és Chuck Palahniuk munkáihoz szokták hasonlítani.

Ellist többször próbáltam olvasni, de egy idő után mindig leálltam vele. Palahniuknak egy-két novelláját olvastam, inkább a filmesített dolgait ismerem. A magyar irodalmi közéletben ennek a világnak a lefestőihez ezek a fogódzók vannak. Ez egy főleg amerikai világ, de orosz is lehet, mondjuk Peleviné vagy kevésbé, de akár Szorokiné is. Fontos kérdés számomra, hogy elég volt-e huszonöt év kapitalizmussal való flört ahhoz, hogy azt mondjuk, ez kelet-európai világ is, egy sajátos, átírt változata az angolszász szabad versenyes kapitalizmusoknak. És magyar világ is, mert erre a világra dühös most az ország, tehát létezik. Mindenkiben.

Milyen hazai szerzők voltak hatással önre, voltak-e a Más bolygó írásakor magyar előképei?

Inkább a nemzetközi vonalban találok referenciákat. Konrád György korai munkáit, A látogatót vagy A városalapítót például nagyon szeretem, de nem tudom, hogy annak mennyire van köze ehhez, bár élményátírásaiban vagy ritmusában, érzésem szerint, bizonyos helyeken igen. Elég magányos típus vagyok, az írásban meg pláne. Az a világ, ahonnan jövök, nagyon hasonlít az említett szerzők világára, valószínűleg ezért kapcsolják össze. Kereskedelmi szempontból nyilván jól jönnek az ilyen asszociációk, ha felcímkézik az embert, de kérdés, hogy valóban ellises-e, és később nem kell-e megfelelnem ennek a képnek, mert ez egyáltalán nem cél. Sőt, már más irányban dolgozom.

M. Nagy Miklós, a könyv szerkesztője, Kerouacot is említi.

Na, az a világ már sokkal közelebb áll hozzám. A beat, Norman Mailer, Ginsberg, Kerouac, Bukowski vagy Cassavetes filmjei. Az amerikai hatvanas-hetvenes évek gondolkodásmódja, stílusa; nagy hatással volt rám az a fajta nyers, underground erő, ami az akkori amerikai kultúrában létezett. Raymond Carver baromi jó, Arthur Millert, Philip Roth-ot is szeretem. Ellissel az a probléma, hogy nem érzékeny abban a transzcendens, spirituális értelemben, ahogyan az érzékenység számomra fontos. Kerouac úgy ír könyvet egy hegyen ülve, hogy meg se moccan, Krasznahorkai száz oldalakon át képes a tájról beszélni. Ez a fajta metafizikus képalkotás és valóságélmény érdekel a cselekményben: látunk valamit, és amit látunk, az sokkal többet jelent a primer látványnál, és az egybeesések mutatják meg a dolgok rejtett lényegét, amiből misztériumszerűen olvasható egy párhuzamos rendszer.

Két idősíkon követhetjük a regény főszereplője, Wunder életét. A felnőtté válás küszöbén, a rendszerváltás után szerelmével és barátjával stoppal Nyugat-Európába utazva, majd a jelenben egy német tulajdonú hazai kertévé kirúgott vezérigazgatójának útkeresése idején. Reklámipari karrierjét ismerő olvasók számára adódik az önéletrajzi ihletettség feltételezése.

Érdekel a média világa, meg akartam nézni, milyen, és én olyan vagyok, hogy elmegyek koppanásig, ha úgy tetszik, a metafizikai szintig. De ez a regény nem explicit önéletrajzi: ez fikció, valós szituációkból. Ismerem ezt a világot, de szerencsére nem vagyok televíziós igazgató, és hozzám nem kopogott be a magyar állam, hogy ki akar tenni – nem légből kapott történet ez, hallottunk ennél durvábbat is.
A főhős viszonylag korán elveszíti az édesanyját, aki külföldre költözik, ez a veszteség, elveszettség, úton levés a leglényegesebb. Egyfajta illúzióvesztésben van végig, és úgy látom, ezen ment keresztül Magyarország is az elmúlt huszonöt évben. Ez a rendszerváltás lényege. A rendszerváltás mintegy drog hatása alatt történt meg velünk, egyfajta hormonális változásban. Minden az endorfinról szólt, kémiai történet.

„Kelet-Európa a Nyugat idézete. Persze az idézet dühével együtt, hogy idézet csupán, nem eredeti. Budapest nem létezik, elhagyott rom, dohos téglafalak, szétlőtt gangok ismétlődése, mint barlangba a külvilág, úgy vetül Budapestre Amerika” – mondja a kamaszkorból épp kilépett főhős-narrátor, aki mindent idealizál, ami nyugati, és mindent megvetően értékel, amit kelet-európai, magyar, posztszocialista minőségként érzékel.

Londonban éltem öt évig a kétezres években, egy házibulin megkérdezték tőlem: fasiszta vagy kommunista vagy? Messziről minden sokkal világosabb. Nincs kozmopolita kultúránk, hiába áltatjuk magunkat, Budapest egy kellemes kisváros. Le lehet zárni a nemzetközi médiát, lehet helyette mást építeni, itt ki lehet iktatni a bolygót. Nyelvileg is elszigetelt kultúrában élünk. Aki hosszabb időt töltött külföldön, sok mindent másként lát, én is. Nem biztos, hogy a „lángosozó, balatonozó, gyere át bográcsozni” hangulat jellemző rám. Némi távolságból rögtön látszik az ország tétovasága, önutálata, a kibeszéletlen történelmi traumák, a testvérgyilkosságok. Megrendítően terheltek az identitáspályák, a 20. század minden identitást kiölt, minden álmot eltörölt, nincs olyan irány, amerre lehetne menni. A Tarr Béla-i kietlenség a legautentikusabb kép az országról, hiába csomagoljuk akármibe is a valóságot.

A rendszerváltás regényét az irodalmi közbeszéd gyakran hiányolja…

Szerettem volna elérni ezzel a könyvvel, hogy ehhez a huszonöt évhez legyenek legalább kapcsolódási pontok. Nem azért, hogy a magyar irodalomban legyen ilyen, és én legyek az egyik kanonizált képviselője. Nem is így indult a szöveg. Írtam a jelent, és állandóan visszatért a kilencvenes évek legelejére, mintegy a gyökeréhez, ahhoz az eufórikus szabadságélményhez, amit ’89 után megéltünk. Az a szál sokkal lágyabb is, érzelmesebb. Minden jelen csak mint az eufória következménye érthető meg. Elvesztettünk valamit, és úgy tűnt, találtunk valami mást. Az „úgy tűnik” helyzet érdekelt, meg az elvesztés.

A nyugatra tartó road movie során Wundert a barátnője megcsalja a barátjával. Faképnél hagyja őket és hazajön. Felnőve valóságos szörnyetegként tér vissza a regénybe. Negatív hősnek szánta?

Semmi nem volt szándékos, nem terméket fejlesztettem, hagytam, hogy a szöveg megteremtse magát, kitermelje azokat a karaktereket, amiket az életemből szerzett impressziók határoztak meg. Ne felejtsük el, Wunder nagyon kemény világban él. Ez egy kegyetlen tábornok és egyúttal a legnyomorultabb stróman naplója – akit a Médiaügyi Minisztérium a könyv elején tömeggyilkossággal is megvádol. Katona, a maga egyszerű, bunkó stílusával. Kemény időkben az ember nem a strukturált érzelmeiről ismerszik meg. Machiavelli és Szun-Ce írásait sokat forgattam a könyvet írva, zseniális vezetők, illetve tanácsadók voltak a korukban. „Kreálj egy problémát, és olyan választ adj rá, ami az érdekeidnek megfelel!” Azóta is jól működik, ha válságokat idéznek elő, majd megoldást ajánl a hatalom, legyen szó pénzügyi, társadalmi, politikai kérdésekről vagy a menekültválságról.

Naplószerű elbeszélést olvasunk, a főszereplő ­irritáló személyiségének jelenléte folyamatos. Nem tart ­attól, hogy ilyen töménységben és terjedelemben az olvasó számára elidegenítő ez a karakter?

Ettől a kiadó tart, nem én. Nem tudnék úgy írni, ha tartanék valamitől. Nem árt azonban kicsit távolabbról szemlélni a dolgokat és nevetni, bár ezek az emberek vezetnek minket, az egyik tulajdonos, a másik miniszter, a harmadik nagyvállalkozó, mégis felfogható az egész fekete humornak is. Nem kitaláltam ezt a karaktert, hanem nyers, zsigeri szinten ezeket éltem át, nem tudom máshogy megírni, mert így él bennem, e tekintetben ez egy szubjektív, metafizikus tudósítás erről a világról. Ezen a szövegen érezhető, hogy nem abban a világban szocializálódtam, amiben az általam is szeretett és tisztelt magyar irodalom mozog. A témaválasztásomról, a témafelvetésről beszélek: az oroszok, a nyugat-európaiak, az amerikaiak szembe néznek a posztkapitalizmus, a jelen kérdéseivel, a hatalommal, a rendszerekkel, amelyek meghatároznak bennünket. Valószínűleg azért nem születtek meg a rendszerváltásról szóló reprezentatív munkák, mert nem telt el elég idő, nincs megfelelő távlat. A Más bolygóban a jelen olyan, mint egy mai fotó, éles, hideg, érzelemmentes, mint egy rossz, kellemetlen digitális felvétel, míg a múlt képei árnyalódnak, ott már finomodnak a dolgok. Az olvasást valószínűleg nem könnyíti, hogy a jelenben mindig egy rideg, karcolós világban vagyunk, de ezt lágyítja a múlt, a jelen forrása. Azt remélem, hogy aki elolvassa a regényt, komplexebb képet kap az átmenet korszakáról.

Bellai László

A reklámok valóságától a magyar rögvalóságig

Fabricius Gábor kreatív reklámszakember, író, filmrendező. 2000-ben Cannes-ban a Golden Media Liont, a reklámszakma legfontosabb nemzetközi elismerését vehette át. Ügynökségénél, a Republic Groupnál végzett munkáját háttérbe szorítva figyelme az elmúlt években egyre inkább az alkotói tevékenység felé fordult. Rövidfilmjeiben érzékeny társadalmi kérdésekkel, a cigányok ellen elkövetett gyilkosságokkal (Bianka), a kilakoltatásokkal (Sintér) és a menekültválsággal (Dialogue) foglalkozott. Íróként 2009-ben mutatkozott be Puha neon fejlövés című kötetével. Új könyve, a Más bolygó 2016 októberében jelenik meg, bemutatója a Margó Fesztiválon lesz.