Nincs engedélyezve a javascript.
A nőstény oroszlán üvöltése
A nőstény oroszlán üvöltése
Egy mágikus vadászat története
október 17.
Az oroszlán vallomása: ez Mia Couto mozambiki író könyvének magyar címe, de az eredeti cím – a magyar nyelv a nemeket nem jelöli – a nőstényoroszlán vallomását jelenti. A könyv megtörtént eseményt dolgoz fel: egy falu környékén az oroszlánok egyre több embert támadtak és öltek meg, és a vadászok sokáig nem tudták elejteni a gyilkos ragadozókat. Rejtélyes módon az áldozatok szinte kizárólag nők voltak, s az események sok szállal kötődtek a kis, elzárt falu – a regényben Kulumani – társadalmához. ­Ebben a patriarchális világban a nők szolgaságra ítéltettek, és idővel rajtuk ­csapódott le a polgárháború során elszabadult erőszak.

A történet jobb megértéséhez néhány tény az országról és történelméről: Mozambik portugál gyarmat volt, amely 1975-ben nyerte el függetlenségét. Ezt hosszú polgárháború követte, amely egészen a kilencvenes évekig tartott, és részint ennek köszönhető, hogy Mozambik Afrika és a világ egyik legelmaradottabb országa. A lakosság fele a szegénységi küszöb alatt él, a sok törzsű és sok nyelvet beszélő országban még ma is óriási az analfabétizmus. A nők többsége nem tud írni-olvasni, s ezek a közösségek, ezek a nők még ma is az írásbeliség előtti korszakban élnek – a mítoszok, legendák világában. Amikor arról van szó, hogy a nőket éri az erőszak, akkor ez azt is jelenti, hogy ők ezt csak a maguk mitikus nyelvén tudják elmondani. Persze ez a nyelv nagyon is pontosan kifejezi, hogy mi történik velük: meghaltak, eleven halottak, már nem emberek, ismételgetik a regény női szereplői.
Az oroszlán vallomásában egy férfi és egy női hang váltogatja egymást: Arcanjo Balijro, a vadász naplója és Mariamar, a faluban élő lány feljegyzései alapján értesülünk az eseményekről. „Isten valamikor asszony volt” – ezek a regény első mondatai, Mariamar visszaemlékezése egy olyan ősi állapotról, amikor az emberek harmóniában éltek a természettel és egymással. Ugyanez az aranykormítosz megismétlődik a vadásznál is, aki édesanyjától hallotta gyermekkorában. Egykor a csillagok boldogan éltek együtt, de az öntelt Nap terjeszkedni kezdett, s így végül elhomályosította a többi csillag fényét: „kijelentette, hogy ő teremtette meg Istent. Pedig valójában a basáskodó és egyre hatalmasabb Nap a Nappalt teremtette meg. (…) A Nappal megszületésével az emberek elfelejtkeztek arról a végtelen időről, amikor minden csillag ugyanolyan boldogan ragyogott.” Mindkét főszereplő tragikus sorsa a vadászatban csúcsosodik ki. Mariamaron saját apja erőszakot tett gyermekkorában, s elvesztette nővéreit (az idősebb nővére oroszlán áldozata lett). Megmentőjeként várja a vadászt, szerelmét, aki egyszer kimentette őt egy aljas rendőr karmaiból, s így az egyetlen férfi az életében. A vadász félvér, és a városból érkezik. Balijro életére egy gyermekkori tragédia nyomja rá a bélyegét: bátyja kamaszkorában megölte apjukat, a híres vadászt, amikor megtudta, hogy vétkes anyjuk halálában. Szeretett bátyja a gyilkosság óta elmegyógyintézetben van, s ő a vadászatból él, de ez számára mégsem mesterség, inkább menekülés valódi sorsa elől. Úgy érzi, ez lesz az utolsó vadászat az életében.
Csak egy módon szabadulhatunk meg valahonnan: ha kilépünk magunkból.Csak egy módon léphetünk ki magunkból: ha szeretünk valakit” – így hangzik a könyv egyik fontos mondása. A regény átváltozások sorát meséli el. Az oroszlánokkal (és áldozatokkal) való azonosulás is egy rejtélyes átváltozás. A vadászat ugyanis egyre inkább nyomozássá válik, amikor kiderül, hogy a faluban egy ünnep alkalmával férfiak tömegesen erőszakot tettek egy lányon. A falu asszonyai ezután kezdenek egyre inkább azonosulni a nőstény oroszlánnal és áldozatával, s lesz egyre több az oroszlántámadás. Mariamar egy alkalommal az erdőben találkozik a nőstény oroszlánnal: „A nőstény oroszlán még egyszer hosszan rám emeli a tekintetét, azután leír egy kört, és eltűnik. Ekkor egy érzés, amit soha nem fogok tudni megmagyarázni, hirtelen felszabadít bennem valamit, és a torkomból kiáltás tör elő: Nővérem! Nővérkém!” A vadász pedig a történet folyamán az expedíciót kísérő íróval azonosul, s egyre inkább íróvá változik át. Egyetlen vadat sem képes elejteni, de sikerül szavakba öntenie az oroszlánok vallomását.
Mariamar a könyv emlékezetes főszereplője, ellentmondásokkal teli, megigéző és ragyogó, nagyszerű nőalak. Sorsára jellemző a jelenet, amikor beleszeret a vadászba, s egy éjszaka táncban tárulkozik fel előtte. Számára ez nem valami démonikus tánc, hanem a tiszta önkifejezés. A vadász számára ebben a táncban mégis van valami félelmetes, és bár megígéri, mégsem tér vissza a lányhoz. „A vadász megrettent attól, amit a testem mondott, megrettent attól a valakitől, aki a testemmel üzent, miközben dübörögtek a dobok. Számára, aki nem ismerte ezt a nyelvet, ezek sötét erők voltak. (…) De nem a gonosz szellemek mozgatták a testem. Hanem az istenek, akik bennünk, nőkben beszélnek és hallgatnak. (…) Én nem táncoltam. Hanem valami egészen mást tettem: leszámoltam az idővel és a béklyókkal, ugyanúgy, mint a kígyó, amikor levedli régi bőrét.” Mariamar mélyen magányos, mert bár ő ki tudja fejezni magát, szükség volna valakire, aki megérti, teljes valójában felfogja. Mariamar példaképe szeretett nagyapja, Adjiru. Adjiru szintén ellentmondásos ember: egy időre keresztény lesz, de a háború miatt csalódik a keresztény Istenben, a törzsi legendák nyelvén beszél a vadászatairól, ugyanakkor írástudó. Mariamar az ő nyelvén fogalmazza meg sorsát. Jellemző, hogyan tanítja meg a nagyapa az írásra: egy-egy vadászat után „hozott nekem az őserdőből aprócska emléktárgyakat: körmöket, patákat, tollakat. Ezeket mindig kirakta egy asztalra, amely ott állt a ház bejáratánál. Mindegyik tárgy mellett volt egy elsárgult papírlap, amelyre Adjiru Kapitamoro egy betűt írt. Egy „s”-t a sas tolla mellé, egy „p”-t a vadkecske patája mellé, egy „m”-et a munda mellé, mert ez a nyíl neve az errefelé honos nyelven”. Ezért Mariamar elmondhatja: „az állatok segítségével tanultam meg írni és olvasni. Az első történeteket a vadon élő állatoktól hallottam. (…) Vagyis az állatoknak köszönhetem, hogy ember lettem.”
Van egy jelenet, amelyben Mariamar kétféle eredetmondát is elmond magáról: az egyik szerint ő eredetileg állat, sosem volt ember, emberi voltát csak neveltetésének köszönheti, s fokozatosan vissza fog térni az állati létbe. A másik szerint – amit halott nagyapja mesél el neki álmában – ő ember, sőt asszony, akit az embertelen körülmények kényszerítettek arra, hogy az állatokkal azonosuljon. Valójában asszony, sőt anya lehet belőle. Mariamar nem tudja eldönteni, hogy melyik történet az igaz róla. Jellemző, hogy míg a vadász sorsa beteljesedik az írásban (és a szerelemben), Mariamar sorsa nyitva marad – valószínűleg eljut a messzi tenger partjára a városig, de kérdéses, hogy tud-e ott emberi életet kezdeni.
Couto egyszer azt nyilatkozta, hogy írásait lehet a Gabriel Garcia Márquez nevéhez köthető „mágikus realizmus” irányzatához sorolni, de amiről ő ír, az Mozambikban és a hozzá hasonló országokban maga a valóság. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a regény egy mágikus vadászat története.

Isztray Simon

Mia Couto író és biológus, 1955-ben született a mozambiki Beira-ban portugál bevándorló szülők gyermekeként. Első irodalmi sikere a mozambiki polgárháborút feldolgozó Terra Sonâmbula (Alvajáró ország, 1992) című regény, amit egy afrikai nemzetközi zsűri Afrika 12 legjobb 20. századi könyve közé választott. Első afrikai szerzőként kapta meg a Latin Unió díjat (2007), és életművét 2014-ben a neves Neustadt Nemzetközi Irodalmi Díjjal jutalmazták. Első magyarra fordított könyve Az oroszlán vallomása.Egy önjellemzése szerint ő „fehér ember afrikai lélekkel”, tudós egy mélyen vallásos világban, író egy szóbeliségben élő társadalomban, fehér ember, aki feketékről szóló történeteket mesél el. Szeretné egyesíteni ezeket az ellentéteket, mert mindegyiket saját részének érzi, olyan történeteket akar elmondani, amelyek határterületeken játszódnak, és amelyek átlépik ezeket a határokat. Biológus, és mélyen kötődik a természethez, Mia előnevét a macskák miatti szeretete miatt vette fel.

Ha már Afrika...
M-érték Kiadó
Megnézem

Ha már Afrika...

Henning Mankell svéd író, Wallander felügyelő megálmodója, több szállal kapcsolódik Afrikához, és azon belül Mozambikhoz is. Mankell fiatalon baloldali politikai aktivista volt, aki egyebek mellett ellenezte a portugálok mozambiki gyarmatosítását is. Több afrikai országban is élt, Mozambik fővárosában, Maputóban színházat alapított. A svéd krimijeivel világszerte befutott szerző sokat tett a fekete kontinensért: 2007-ben például 1,6 milliárd euróval támogatta az SOS Gyermekfalut Mozambikban. Több kötetében is előkerül Afrika, Kennedy agya című regénye részben Mozambikban játszódik.

Cartaphilus Könyvkiadó
Megnézem

Daphne Sheldricknek sikerült a világon elsőként felnevelnie újszülött, árva kiselefántot. Szerelem a szavannán című önéletírásából rengeteget tudhatunk meg a kenyai állat- és növényvilágról, illetve az ezt fenyegető veszélyekről. Sheldrick és férje, a híres kenyai fővadőr, David Leakey sokat küzdöttek az orvvadászat visszaszorításáért és a vadvilágért. Az általuk létrehozott alapítvány és a Nairobi Nemzeti Parkban lévő állatmenhely és bölcsőde a mai napig nagyon fontos feladatokat lát el a térségben.