Nincs engedélyezve a javascript.
A száguldó Hamupipőke
A száguldó Hamupipőke
Laura Hillenbrand: Vágta
2015. január 30.

1938-ban, egy zavaros évtized vége felé az amerikai híradásokban az első számú szenzáció nem Franklin Delano Roosevelt, Hitler vagy Mussolini volt. Nem is XI. Piusz, Lou Gehrig, Howard Hughes, esetleg Clark Gable. Az 1938-as évben a napilapokban a legtöbb cikk még csak nem is egy emberről szólt. Hanem egy kistermetű, görbe lábú versenylóról: Seabiscuitről.

1938. november 1-én Franklin Delano Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok elnöke nem volt éppen irigylésre méltó helyzetben. Számos rendkívül komoly probléma várt megoldásra a Fehér Házban. A náci Németország a második világháború kirobbantására készült. A tőzsde még nem lábalt ki teljesen a gazdasági világválságból. Ráadásul alig két nap telt el azóta, hogy országos pánik tört ki Orson Welles földönkívüliek támadását imitáló rádiójátéka miatt.

Ennek ellenére Roosevelt a kormányülés kellős közepén felállt, és minden ügyet félretéve a rádiókészülék mellé telepedett, hogy végighallgassa egy lóverseny helyszíni közvetítését. Becslések szerint mintegy negyvenmillió rádióhallgató tett ugyanígy világszerte, nem beszélve arról a több mint negyvenezer nézőről, akik a helyszínen nézték végig Seabiscuit és War Admiral párharcát, minden idők egyik legnagyobb érdeklődéssel várt sporteseményét.

Seabiscuit nem egyszerűen egy gyors ló volt, hanem a korszak szimbóluma. Alacsony termetű, görbe lábú, suta mozgású versenyló, akivel Amerika elszegényedett milliói könnyedén azonosulni tudtak. Ahogy Seabiscuit sorra nyerte a rangosabbnál rangosabb versenyeket, úgy nőtt a népszerűsége. „Ahol rajthoz állt, ott szinte mindig megdőlt a nézőcsúcs; az Egyesült Államok történetének három legnagyobb tömeget vonzó lóversenyéből kettő az ő nevéhez fűződik. Egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Államok népessége kevesebb, mint a fele volt a jelenleginek, Seabiscuit utolsó versenyére hetvennyolcezer ember vonult ki, ami manapság egy Super Bowlnak is dicsőségére válna. Negyvenezren gyűltek össze, csak hogy lássák tréningezni. Ezrek dacoltak jégesővel vagy gyilkos hőséggel, hogy egy pillantást vethessenek több mint huszonöt méter hosszú pullmankocsijára.”

Cartaphilus Könyvkiadó
Megnézem
A letehetetlenül izgalmas könyv azonban nemcsak Seabiscuitről szól, hanem arról a három férfiról is, akik nélkül nem válhatott volna milliók kedvencévé, és akik nélküle nem válhattak volna hősökké. Az autókereskedő Charles Howard az USA egyik leggazdagabb embereként egy családi tragédia után mintegy hobbiból kezdett versenylovakkal foglalkozni. Így hozta össze a sors a hallgatag, az emberekkel nehezen szót értő, a lovakról azonban mindent tudó Tom Smithszel. Smith volt az a tréner, aki a sokak által leírt, zabolázhatatlan és makacs Seabiscuitben meglátta az ígéretet, a szikrát. A lehetőségét annak, hogy nagy bajnok, igaza legenda váljék belőle. Ehhez pedig megtalálta a tökéletes zsokét, az addigra leszállóágba került, egykor azonban nagy ígéretnek számító Red Pollardot. Ők hárman igazi Hamupipőke-történettel ajándékozták meg a tündérmesékre kiéhezett amerikaiak tömegeit, amivel millióknak nyújtottak hitet és vigaszt a második világháború előtti időszakban.

Rendkívüli kutatómunka eredménye Hillenbrand sikerkönyve. Négy évig gyűjtötte hozzá az anyagot, és az összeszedett információk sokaságát regényírókat megszégyenítő gördülékenységgel vetette papírra. A Vágtát olvasva Seabiscuit mellett megismerhetjük a két világháború közti Amerikát, valamint a lóversenyek és zsokék zárt, különleges világát is. „A telivér versenyló kivételes istenalkotta gépezet. Súlya akár a hatszázötven kilogrammot is elérheti, és hatvanöt kilométer per órás sebességre képes. Reflexei gyorsabbak, mint a legfürgébb emberé, egyetlen hosszú szökelléssel akár nyolc és fél métert is megtehet, és zsebkendőnyi területen is megfordul. Testének tömege és könnyedsége paradox, úgy van megalkotva, hogy nyílvesszőként tudja hasítani a levegőt. Elméjét egyetlen parancs uralja: futni. Elképesztő bátorsággal, vereséget és kimerültséget nem ismerve, néha saját csontszerkezetének és izomzatának korlátaival is dacolva törekszik a lehető legnagyobb sebességre. Futás közben maga a természet csodája.

Versenylovat megülni olyan, mint féltonnás torpedón száguldani. Vitathatatlanul a legkomolyabb sportteljesítmények egyike. A zsokék páratlan atléták. Először is átlagon felüli egyensúlyérzékkel, koordinációs képességgel és reflexekkel kell rendelkezniük. Egy ló teste állandóan változó terep, feje és nyaka folyamatosan fel-le mozog, vállán, hátán és farán egyfolytában hullámzanak az izmok. A vágtató lovon a zsoké nem ül a nyeregben, hanem föléje kuporodik, teljes testsúlyával a lábujjaira nehezedve, amelyek az állat két oldalán himbálódzó kengyel vékony fémlapjára támaszkodnak. Amikor egy ló teljes sebességgel vágtat, a zsokénak mindössze a lábfeje belső oldala és a bokája érintkezik folyamatosan az állattal – minden más a levegőben egyensúlyoz. Más szóval a zsoké guggol lova imbolygó hátán, ami nagyjából olyan, mintha egy kátyúkkal teli autópályán kanyarogva száguldó kocsi hűtőrácsába kapaszkodna.”

Seabiscuit elképesztő története Hollywoodot is megihlette: 2003-ban Jeff Bridges és Tobey Maguire főszereplésével Hillenbrand könyvéből filmváltozat készült, amelyet Oscar-díjra jelöltek a legjobb film kategóriájában.

Cartaphilus Könyvkiadó
Megnézem
Remekmű születik

Laura Hillenbrand a korabeli napilapokban Seabiscuit után kutatva akadt Louis Zamperini nevére. Egy újságcikkben azt olvasta az egymérföldes távon ifjúsági csúcsot felállító fiatalemberről, hogy nincs ellenfele, az egyetlen, aki legyőzheti, az Seabiscuit. Zamperini üstökösként robbant be az amerikai atléták közé, 19 évesen már olimpikonnak mondhatta magát, 5000 méteren döntőt futott az 1936-os berlini olimpián, és mindenki azt jósolta, hogy ő lesz a következő ötkarikás játékok egyik legnagyobb csillaga. Az 1940-es tokiói olimpia azonban elmaradt, Zamperinit pedig a Pearl Harbort ért japán támadás után besorozták, és bombázótisztként teljesített szolgálatot.

1943 májusában Zamperini repülőgépe lezuhant a Csendes-óceán fölött, és a szerencsétlenséget mindössze hárman élték túl. 47 napig hánykolódtak étlen-szomjan a perzselő napon, egyikük bele is halt a megpróbáltatásokba. Zamperini és életben maradt társa csontsoványan, naptól felhólyagosodott bőrrel sodródott partra, megpróbáltatásaik azonban nem értek véget, mert japán hadifogságba estek. A japán őrök embertelensége és a mindennapos megaláztatások sora a legkeményebb katonákat is megtörte. Elsősorban nem is fizikai értelemben. Az emberi méltóság megőrzése egyszerre volt létszükséglet és szinte teljesíthetetlenül nehéz feladat. Zamperini több mint két évet töltött különböző japán fogolytáborokban, leírhatatlan szenvedéseken ment keresztül. Élettörténete minden idők egyik legnagyobb könyvsikerének lett a témája. A Rendíthetetlen 2010-es megjelenése óta vezeti az eladási listákat, csak Amerikában több mint négymillió példány fogyott belőle.

Illés Róbert



Laura Hillenbrand
Vágta
– részlet –
Fordította: Illés Róbert

1938-ban, egy zavaros évtized vége felé a híradásokban az első számú szenzáció nem Franklin Delano Roosevelt, Hitler vagy Mussolini volt. Nem is XI. Piusz pápa, Lou Gehrig, Howard Hughes, esetleg Clark Gable. Az 1938-as évben a napilapokban a legtöbb cikk még csak nem is személyről szólt. Hanem egy kis termetű, görbe lábú, Seabiscuit nevű versenylóról.
A nagy gazdasági válság második felében Seabiscuit igazi kulturális ikonná vált Amerikában. A sport kereteit messze meghaladó, általános, felfokozott rajongás övezte. Amikor versenyzett, szurkolói ellepték az utakat a pálya környékén, özönlöttek az egész országot átszelő „Seabiscuit” különvonatokból, megtöltötték a szállodákat, és fölették az éttermek készleteit. Roosevelt-dollárjaikat Seabiscuit-tárcákba gyömöszölték, Seabiscuit-kalapokat vásároltak a Fifth Avenue-n, és legalább kilenc olyan társasjáték volt forgalomban, amelyen Seabiscuit képmása szerepelt. Versenyeinek rádióközvetítését mintegy negyvenmillióan hallgatták országszerte. Ahol rajthoz állt, ott szinte mindig megdőlt a nézőcsúcs, az Egyesült Államok történetének három legnagyobb tömeget vonzó lóversenyéből kettő az ő nevéhez fűződik. Egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Államok népessége kevesebb mint a fele volt a jelenleginek, hetvennyolcezer ember vonult ki Seabiscuit utolsó versenyére, ami manapság egy Super Bowlnak is dicsőségére válna. Negyvenezren odacsődültek, csak hogy lássák tréningezni. Ezrek dacoltak jégesővel és gyilkos hőséggel, hogy egy pillantást vethessenek több mint huszonöt méter hosszú pullmankocsijára. Manhattan-szerte hatalmas plakátokon vágtázott, és hétről hétre, évről évre címlapon hozta a Time, a Life, a Newsweek, a Look, a Pic és a New Yorker. Trénere, zsokéja és tulajdonosa egyaránt hőssé vált. Minden mozdulatukat vakuvillanások kísérték.
A semmiből jöttek. A kis termetű, sárszínű ló a mellső lábát nem tudta teljesen kinyújtani, és csaknem két évig kizárólag alacsonyabb rendű versenyeken futott, értetlenség, rossz bánásmód volt az osztályrésze. Zsokéját, a tragikus arcélű fiatal Red Pollardot gyerekfővel hagyták sorsára egy montanai kaszálón rögtönzött lóversenypálya mellett. Míg rá nem talált Seabiscuitre, hosszú évekig tengette életét mint alkalmi bokszoló és leszálló ágban lévő zsoké, számtalan helyre cipelte a nyergét, véresre verette magát egy-egy kisváros szorítójában, utána pedig az istálló padlóján aludt meg. Seabiscuit trénere a titokzatos, hallgatag, vadlovak betörésében jártas Tom Smith az eltűnőben lévő határvidékről menekítette át a lovak titkainak megannyi, nemzedékeken át halmozott, kallódó ismeretét. Seabiscuit tulajdonosa, Charles Howard, nagydarab, sugárzó személyiségű, egykori lovas katona kerékpárszerelőként kezdte, huszonegy cent alaptőkét kamatoztatott automobil-birodalommá.

1936-ban, Detroitban egy fülledt augusztusi vasárnapon Pollard, Smith és Howard elképesztő szövetséget kötött. Felismerték a ló és egymás képességeit, megkezdték Seabiscuit rehabilitálását, melynek révén mind kiemelkedtek az ismeretlenségből.
A Seabiscuit-csapat és Amerika számára szenvedéssel és diadal¬mámorral teli, eseménydús öt év kezdődött ezen a napon. 1936 és 1940 között Seabiscuit balszerencsével, intrikákkal és sérülésekkel dacolva nyújtotta sporttörténelmi teljesítményeit. Ez a káprázatos gyorsasággal, taktikai fogékonysággal és vasakarattal megáldott ló nemhogy kibírt több mint nyolcvanezer kilométer kimerítő vonatozást, imbolygó tömegével képes volt legyőzni az ország legjobb versenylovait, tíznél is több pályacsúcsot megdöntve. Sokat vitatott rivalizálása a Hármas Korona-győztes War Admirallal egy kétszemélyes futamban érte él csúcspontját, amelyet a mai napig sokan minden idők legnagyobb lóversenyének tartanak. Mesébe illő, sorscsapásokkal nehezített, négy évig tartó útja a lóversenyzés trónjára a sport történetének egyik leghíresebb és legtöbb szurkolót megmozgató eseménye. Majd 1940-ben egy súlyos sérülés után, amelyről sokan azt gondolták, hogy a vég, a korosodó ló és zsokéja visszatért a pályára az egyetlen díjért, amelyet addig nem sikerült elnyerniük.
Mindeközben a kis termetű ló és az őt rehabilitáló három férfi rabul ejtette Amerika fantáziáját. Nemcsak a nagyszerűségük vonzotta az embereket, hanem a történetük is.
A történet egy nyugat felé tartó fiatalemberrel kezdődött.


Charles Howard olyasféle volt, mint egy hatalmas, száguldó masina, amelyre vagy felkapaszkodik az ember, vagy félreugrik az útjából. Cigarettával a kezében viharzott be mindenhová, nyomában rajongóival, akik úgy követték, mint egy kalauzhalat. Nem tudták kivonni magukat a hatása alól. 1935-ben ötvennyolc évesen Howard magas, kicsattanó férfi volt, aki nagy mellényt viselt, és egy még nagyobb méretű Buickot vezetett. De nem a fellépésével varázsolta el az embereket. Kaliforniában akkora farmon élt, hogy ha egy látogató valamelyik sarkon rossz irányba fordult, menthetetlenül eltévedt. De nem a státusával hódított. Nem is hangoskodással vagy szószaporítással; akik közelebbi ismeretséget kötöttek vele, meglepődtek szerénységén és kedves közvetlenségén. Megfellebbezhetetlenség lengte körül. Charles Howardból sugárzott valami, ami elhitette az emberekkel, hogy a világ meghajlik az akarata előtt.

1903-ban, jóval a nagy autók, a farm és a rengeteg pénz előtt Howard úgy vágott neki a felnőttkornak, hogy minden vagyona ez a kisugárzása és a zsebében lapuló huszonegy cent volt. Egy kontinenst átszelő vonat imbolygó vagonjában ült, amely lassan kígyózott nyugat felé New Yorkból. Huszonhat éves volt, jóképű, úri megjelenésű, tele ötletekkel. Haja is annyi, hogy csak hüledeztek volna későbbi ismerősei. A lovasságnál eltöltött évek alatt megszokta, hogy száznyolcvanöt centiméteres szálfatermetét mindig kihúzza.
Az ország keleti részén született és nevelkedett, de egy nyugati nyughatatlansága lakozott benne. Azzal próbálta kielégíteni, hogy jelentkezett a lovassághoz a spanyol–amerikai háború idején, és képzett lovas lett ugyan belőle, de elkésett vele, mert vérhas következtében ott rekedt az alabamai Wheeler kiképzőtáborban. Leszerelése után New Yorkban talált munkát kerékpárszerelőként, versenyszerűen biciklizett, megnősült, és született két fia. Látszólag jó élete volt, de Howard úgy érezte, megfullad keleten. Lélekben nem bírt megállapodni. Gondolatai állandóan a Sziklás-hegység túloldalán elterülő végtelen vidékeken kalandoztak. Azon a bizonyos napon 1903-ban nem bírta tovább cérnával. Hátrahagyott mindent, amit addig ismert, feleségének, Fannie Maynek megígérte, hogy hamarosan üzen érte, majd vonatra szállt.
San Franciscóig utazott. Huszonegy centtel nem sokra mehetett, de valahogy sikerült összekoldulnia, kölcsönkérnie annyi pénzt, amennyiből nyithatott egy kis bicikliszerelő műhelyt a belvárosi Van Nesse Avenue-n. Foltozgatta a kerékpárokat, és várta, hogy az élet valami érdekeset hozzon.
Hozott is: szomorú arcú férfiak bukkantak fel üzlete ajtajában. Különc figurák, túl sok fölös pénzzel és idővel, akik ezért jókora summákat szórtak el automobiloknak nevezett abszurd masinákra.
A ló nélküli szekerek nem sokkal korábban érkeztek meg San Franciscóba, és debütálásuk afféle hamisítatlan, sokszínű katasztrófa volt, történészek öröme, de mindenki más számára csak szenvedés. A vásárlók távol tartották magukat az „ördögi szerkezetektől”. Azok, akik pénzt invesztáltak ezekbe a masinákba, elrettentő tanmesék, gúny és általános megvetés tárgyává váltak. 1903-ban San Franciscóban még nem múlta idejét a ló vontatta kocsi…