Nincs engedélyezve a javascript.
A szomjazó világ
A szomjazó világ
Mindy McGinnis:Egyetlen kortyot sem
október 18.
A Föld népessége majdhogynem kihalt: megtizedelte a kolera, nincs Facebook, se Twitter, se Instagram, sőt internet sincs, se térerő, se áram. Az emberiség úgy kétszáz évet ugrik vissza az időben, illetve mégsem, mert ­kétszáz évvel ezelőtt még mindenkinek bőven volt vize, most pedig a katasztrofális vízhiány az oka mindennek. Akinek ­tehát van vize, az az élete árán is megpróbálja megvédeni.

Ezzel a felütéssel indul a fiatal amerikai írónő, Mindy McGinnis könyve, az Egyetlen kortyot sem, aminek az eredeti címét (Not A Drop To Drink) a szerző az angol romantika egyik legnagyobb hatású költőjének, Samuel Taylor Coleridge-nak Ének a vén tengerészről című verséből kölcsönözte. A főszereplő tizenéves lány, Lynn édesanyjával él az ohiói erdőségekben megbúvó házukban, pont úgy tengődnek jószerivel egyik napról a másikra, ahogy két-háromszáz évvel korábban a telepesek, és fegyverrel a kézben szinte megállás nélkül őrködnek egyetlen vízforrásuk, a közeli kis tó fölött. Mindeközben olyan különös és veszélyesnek tűnő lények veszik körül őket, mint a kicsit bogarasnak látszó távolabbi szomszédjuk, a délről felbukkanó kegyetlen férfiak, akik egy este meg is támadják a két nőt, illetve a közeli patak partján táborozó, valószínűleg egy városból elszökött ismeretlenek. Az emberi veszélyforrások mellett ráadásul az elszaporodó prérifarkasokat is állandóan szemmel kell tartani.
Lynn édesanyja foggal-körömmel védi területét és a lányát, de egy tragédia után Lynn egyedül marad, és egyszerre kell szembenéznie a csodabogár-szomszéddal, aki az egyedüllétén felbátorodva kapcsolatot kezdeményez vele, valamint a patakpartiakkal, akik valóban annyira gyámoltalanok, amennyire csak a virtigli városlakók lehetnek a vadonban magukra hagyatva. És ugyan Lynn kezdetben még magáévá teszi édesanyja sziklakemény elveit, miszerint mindenkivel meg kell tartani a távolságot, a mások problémái pedig nem a mieink, lassan-lassan ráébred, hogy a világ nem ennyire egyszerűen működik. Különösen akkor, amikor szép lassan megismeri addig ismeretlen édesapja, illetve a családja történetét, valamint szembesül azzal, hogy tulajdonképpen kik is ezek a délen tanyázó férfiak, és mire készülnek: ekkor neki is rá kell jönne, hogy vannak olyan esetek, amikor az embernek muszáj közösségben gondolkodnia és kiállnia a közösségéért.
Napjaink feszült világpolitikai helyzetében, a globális klímaváltozás árnyékában újra divatba jöttek a disztópikus könyvek, elég csak Rick Yancey Az 5. hullám trilógiájára gondolnunk, ami ugyan más megközelítésben, mégis hasonló hangulatban vázolja fel a sötét jövőképet. Az egyébként egy ohiói könyvtárban dolgozó McGinnis tökéletesen él a posztapokaliptikus zsánerirodalom minden eszközével, ám a végeredmény ennek ellenére sem lesz közhelyes. Ellenben tökéletes mozgókép-alapanyag, amely épp annyira kívánja a megfilmesítést, mint Blake Crouch Wayward Pines trilógiája, amiből ­óriási sikersorozat készült. Nem kell aggódni: az Egyetlen kortyot sem filmváltozata már készül, a könyv folytatása, az In a Handful of Dust pedig már meg is jelent Amerikában, és az írónő véleménye szerint van annyi tartalék a történetben, hogy a sorozatnak egy harmadik része is készüljön.

Vincze Ádám

Jövőnk sivataga

Bár Európából nézve egyelőre nehéz elképzelni, de egyre több baljóslatú szakértői jelentés szól arról, hogy a nem is olyan távoli jövőben nem a fosszilis energiahordozók lesznek a világ fegyveres konfliktusainak az okozói, hanem az a minden élet alapjának számító folyadék, ami számunkra olyan természetesen folyik még a konyhai csapból is: a víz.
Egy lehetséges vízhiányos apokalipszis aggasztó jelei persze már a huszadik században megmutatkoztak. A legtöbben minden bizonnyal ismerik azt a két híres műholdfelvételt, ami az Aral-tavat ábrázolja 1960-ban és napjainkban. Az egymás mellé montírozott két fotón világosan látszik, hogy alig ötven év, vagyis szinte egy emberöltő alatt a tó elvesztette vizének kilencven százalékát, miután az ötvenes-hatvanas évek elhibázott szovjet tervgazdálkodása, amely során a tavat tápláló folyók vizét használta fel a környező sivatagos területek öntözéséhez, iszonyatos ökológiai katasztrófát okozott a környéken. De az Aral-tó eltűnése csak az olvadó jéghegy csúcsa.
A vízhiány rémképe ugyanis már egyáltalán nem utópisztikus vízió, hanem nagyon is valós veszély, legalábbis az Amerikai Egyesült Államok kormánya szerint, amely az elmúlt években számos kormányjelentést is készített egy esetleges katasztrófa felbecsülése végett. Noha ezek a jelentések egybehangzóan állítják, hogy a két­ezres évek első évtizedeiben még nem feltétlenül a víz lesz az az erőforrás, ami ínséget, és ebből következően egészen konkrétan fegyveres konfliktusokat fog generálni, de ha jobban megvizsgáljuk a huszadik század történelmét, gyorsan kiderül, hogy a vízháborúk tulajdonképpen már el is kezdődtek. Többek közt az Izrael és Egyiptom közti 1967-es hatnapos háború egyik kiváltó oka is a térség vízforrásai fölötti ellenőrzés joga volt, és az Iszlám Állam terjeszkedése is leginkább a régió vízlelőhelyeit érinti. De hasonló konfliktusok dúlnak Afrikában a Nílus, míg India és Pakisztán határain az Indus és mellékfolyói kapcsán, arról nem is beszélve, hogy a közismerten megalomán Kína is jó úton van afelé, hogy most már ne csak a saját területén okozzon helyrehozhatatlan ökológiai katasztrófákat a Jangcén és a Sárga-folyón épített erőműveivel. A Mekong folyó beépítésével fél Ázsiát, többek közt Laoszt, Thaiföldet és Kambodzsát is jószerivel megfoszthatja a víztől, amely a mezőgazdaságt, a halászatot és egyáltalán az életet jelenti.
A harmadik világ vízproblémája pedig a fejlett országoké is: túl azon, hogy Amerikában is vannak olyan területek, például Las Vegas, ahol majdnem hasonlóan tűntek el tavak, mint az Aral-tó, a népességnövekedés több élelmet és több energiát követel, ezeket pedig jórészt csak a vízből lehet megszerezni. Amennyiben tehát a helyzet nem változik, könnyen lehet, hogy Mindy McGinnis könyve nemcsak egy elgondolkodtató posztapokaliptikus vízió marad, hanem könyörtelen valósággá válik.