Nincs engedélyezve a javascript.
Egy csónakban eveztek
Egy csónakban eveztek
A legendás amerikai evezőnyolcas igaz története
október 14.
Hogyan lehetett legyőzni hazai pályán a náci Németországot, amely az egész 1936-os olimpiát saját perverz céljai elérésére használta fel, és szemérmetlenül csalt az „árják” győzelme érdekében? Daniel James Brown Egy csónakban című kötete a lenyűgöző teljesítményt nyújtó amerikai evezősnyolcasról szól, s a sportregények és a történelmi regények erényeit egyesíti, miközben egy rendkívüli és egyben igaz történetet mesél el.
Az evezés filozófiája

Az evezés filozófiája

Egykoron a földpadlóra vizes nyolcasokat csurgattak, hogy kisebb legyen a por. És ma is vizes nyolcasoknak hívják azokat, akik nem hagynak maguk után nyomot, Daniel James Brown kötetének hősei azonban nem ilyenek. Az ő amerikai egyetemistákból álló evezősnyolcasának, miközben a világ leborult Hitler sleppjének szervezői teljesítménye előtt, sikerült borsot törnie a Führer bajszos orra alá a berlini olimpián.

Az evezést mindig is körülvette az elitizmus aurája. Angliában a legendás Oxford–Cambridge egyetemközi vetélkedés teremtette meg az evezés dendi kultúráját. S noha pénzdíjas ki-ki versenyeken már akkoriban is számtalanszor legyőzték az egyetemi ficsúrokat a londoni révészek, ezek a vereségek nem számítottak, mondván, „a hajósok sportszerűtlen előnyben voltak, hiszen nekik az evezés a foglalkozásuk”.
Az 1930-as évekig az amatőr úriemberek és profi prolik elkülönülése még az evezési stílusban is megmutatkozott. Míg előbbiek a hosszú, „elegánsabb” csapásokat favorizálták, addig utóbbiak a gazdaságosabb rövidebbeket, vagyis ők nagyobb csapásszámmal és gyorsabban tudtak haladni.George Yeoman Pocock sokat tett azért, hogy az evezést körüllengő tévhitek és az osztálygőg elenyésszen. Maga is brit révészek leszármazottjaként vált az evezés megszállottjává és filozófusává. Apja hajóépítő mester Etonban, az angol elit keltetőjében, George 15 évesen saját hajókat épít, és versenyez. Nyer. Noha nem járhat egyetemre, sokat olvas, hogy a csónakházban megforduló fiatalurak mögött le ne maradjon. Minden szépen alakul, de apját kirúgják az egyetemi csónakmesteri állásból. George és testvére Amerikában próbál szerencsét. A Seattle-be letelepülő George Yeoman Pocock legendává válik, és nemcsak csodálatosan gyors hajói révén, hanem különlegesen kifinomult tudása miatt is, amelyet az evezés művészetéről apránként, éles szemmel gyűjtögetett össze. Mintha a szamurájoknak szóló Busidó evezős változatát olvasnánk: „Nehéz elérni, hogy egy csónak olyan gyorsan menjen, ahogy akarjuk. Az ellenség természetesen a vízellenállás, mivel a járműnek és a benne ülők súlyának megfelelő mennyiségű vizet kell kimozdítania a helyéről; csakhogy ugyanez a víz teszi lehetővé a haladást, tehát az ellenségünk egyben a barátunk is. Akárcsak az életben: a leküzdendő problémák segítenek is – erősebbé tesznek azáltal, hogy leküzdjük őket.”
1933-ban, amikor a könyv története indul, Pocock a seattle-i Washingtoni Egyetem (WE) evezős programjának kulcsfigurája, hivatalosan csak csónaképítő és csónakmester, valójában az edzői stáb szürke eminenciása is.

Az evezés klottgatyás szerzetesei

Ma, amikor egy élsportolót már pelenkáskorától fogva edzenek, meghökkentő lehet, hogy az 1936-os berlini olimpián győzedelmeskedő egység kilenc tagjából nyolcan csak egyetemistaként ültek először evezős hajóba. A járművel, a vízzel, a társakkal és a versenyzéssel való megismerkedés után három év sem kellett, és a világ legjobbjai lettek. Az elképesztő teljesítmény elképesztő erőfeszítést igényelt, önfeláldozást és háromévnyi lemondást minden földi jóról. Az evezés klottgatyás szerzeteseivé kellett válniuk egy néma rendfőnök, Al Ulbrickson edző keze alatt. Tőle szóban nem sok biztatást kaphattak, minden lelkesedés nélkül könyvelt el győzelmeket és kiugró időeredményeket. Olykor, ha egy kis ital megoldotta a nyelvét, azzal heccelte a többieket, hogy az evezősnek van a legkönnyebb dolga a világon, mert csak üldögél a hátsóján.
Csakhogy ez egyáltalán nincs így – ezt Ulbrickson is jól tudta. Kevés emberpróbálóbb, kegyetlenebb sport van, mint az evezés. A legtöbb sporttal ellentétben, amelyek bizonyos izomcsoportokra koncentrálnak, az evezés újra meg újra megdolgoztatja az összes izmot, ráadásul gyors egymásutánban, ismétlődően, szünet nélkül. A könyv egyik csúcspontja, amikor D. J. Brown az evezéssel szükségszerűen együtt járó kínszenvedésről értekezik: A „problémák közös tulajdonsága – akár a tüdőben, az izmokban vagy a csontokban jelentkeznek – a szinte elviselhetetlen fájdalom. És talán ez az első és legfontosabb dolog, amit minden kezdő evezősnek meg kell tanulnia a versenyszerű evezősportról: a fájdalom a játék velejárója. Nem az a kérdés, hogy fájni fog-e, vagy hogy mennyire fog fájni; a kérdés az, mit csinál az ember, és mennyire csinálja jól – miközben tombol benne a fájdalom.”

Pionírerények

Ma is izgalmas kérdés, hogyan voltak képesek három év alatt a világ tetejére érni ezek a zöldfülű, minden evezős előképzettség nélküli egyetemista fiúk. Addig, míg a „nyeretlen egyévesek” regattájáig eljuthattak, több száz egyetemi társuk rostálódott ki mellőlük. Mivel az alapkondíciójukat nem az edzéseken szerezték meg, kiskoruktól fogva bányában, farmon vagy erdőben dolgoztak, jól tűrték a munka monotonitását, az időjárás szeszélyeit, az edzők komiszságát és igen, a fájdalmat.
Joe Rantz, akiről a legtöbbet tudunk meg a kötetben, már korán elveszített mindent, ami fontos lehet egy gyereknek. Négyévesen meghalt az anyja, leégett a házuk, földönfutóvá lettek, mostohaanyja nem szerette, végül apja is elárulta: tizenhárom volt, mikor teljesen magára maradt egy hatalmas farmon. Mindig éhesen, pénz és segítség nélkül kellett megkapaszkodnia. Elképesztő akaraterőre és leleményességre vall, hogy a világválság idején nemcsak életben maradt, de felvették az egyetemre is.A seattle-i nyolcasban azok a pionírerények munkáltak, amelyek naggyá tették Amerikát, és amelyek éppen akkor veszélybe kerültek Németországban, illetve a nácik miatt a világ más országaiban is.

A berlini olimpiáról Olympiába
A legendás nyolcas tagjai, jobbról balra: Gordon Adam, Chuck Day, Don Hume, George "Shorty" Hunt, Jim "Stub" McMillin, Rob Moch, Roger Morris, Joe Rantz, és John White Jr.

A berlini olimpiáról Olympiába

1931-ben Berlin kapta meg a nyári olimpiai játékok rendezési jogát. A weimari Németország nagyon más volt, mint az 1936-os náci Harmadik Birodalom. Abban az egyben azonban hasonlítottak egymáshoz, hogy mindkettő ki akart törni a nemzetközi elszigeteltségből, és a német nép előtt is demonstrálni igyekezett, államuk jó úton jár, hogy ismét Európa vezető hatalmaként tekintsenek rá. Az olimpia erre különösen alkalmas volt. A jól szervezett olimpia hatékony országpropaganda – ezt Joseph Goebbels is tudta. A berlinieknek el is rendelte, hogyan viselkedjenek a zsidókkal, és hogyan üdvözöljék a külföldieket az olimpia ideje alatt: „Legyünk elbűvölőbbek, mint a párizsiak, ráérősebbek, mint a bécsiek, vidámabbak, mint a rómaiak, nagyobb kozmopoliták, mint a londoniak, és gyakorlatiasabbak, mint a New York-iak.”
A februári téli olimpia Garmisch-Partenkirchenben a náci vezetés számára elsőrangúan sikerült. Mégsem múlt el a veszély, hogy Németország egykori világháborús ellenfelei bojkottálják majd a nyári játékokat. Erős bojkottmozgalom alakult ki az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Franciaországban is.
A nácik azonban mindent elkövettek, hogy ne legyen bojkott, még a világszervezet örökös tiszteletbeli elnökét, a francia Coubertin bárót is megkenték.
A bojkottot elvetők sem voltak szükségszerűen Hitler rendszerének hívei. Azzal érveltek, hogy ez egy nagyszabású sportesemény, amelytől távol kell tartani a politikát, és nem lehet a sok-sok éven át készülő sportolóknak az utolsó pillanatban megtiltani a versenyzést.
Hitler számára minden szempontból sikeres volt a berlini olimpia. Rejtve maradt a nemzetközi közönség előtt, hogy a berlini cigányokat internáló táborba zárták röviddel a megnyitó előtt, Sachsenhausenben megnyitották az ország első koncentrációs táborát, és egyenesen az Olimpiai Faluból, „a világ legszebb barakkjából” indult pusztító spanyolországi bevetésére a hírhedt Kondor Légió is. Annak viszont annál nagyobb lett a híre, hogy a németek fölényesen nyerték meg a nemzetek pontversenyét és végeztek az éremtáblázat élén. A nácik kiélhették ünnepélyszervezési hajlamaikat is. A mai olimpiai táncrendből is kihagyhatatlan rítusok – a fáklyastaféta Olümpiától, a láng meggyújtása az olimpiai stadionban, az olimpiai himnusz, a békegalambok – mind-mind a náci ceremóniamesterek újításai voltak. Ahogyan az élő rádiós és televíziós (!) közvetítésekre is ekkor került sor először. Leni Riefenstahl kétrészes Olimpia filmje 80 év múltán is hátborzongató remekmű, a propagandafilm klasszikusa. „Ami ezt a Hitlert illeti… Bárcsak hazavihetnénk magunkkal, hogy Amerikát is ugyanolyan szervezetté tegye, mint Németországot” – fogalmazott az egyik bódult amerikai résztvevő.
Pedig ha az amerikai nyolcas tortúrájára gondol, nem lett volna ennyire megengedő a nácikkal. A szervezők mindent megtettek annak érdekében, hogy a sportszerűség adta kereteket messze túllépve segítsék a hazai sportolókat. Az előfutamok során a három legjobb időt elérő egységet, az amerikait, a britet és a magyart tették ki a szeles szélső pályákra, és a startot is manipulálták. Mindezek ellenére a legszélső pályára száműzött, késve startoló amerikai csapatnak három tized másodperccel sikerült megelőznie a rutinos olaszokat, a németek pedig csak a harmadikak lettek Hitler és sleppje őszinte elképedésére.
A kilenc győztest hősként ünnepelték Amerikában. Később mindegyikük megállta helyét az életben is, többségük vezető beosztású mérnök-kutató lett. 2009 júliusában hunyt el közülük az utolsó, Roger Morris. De 1936 őszén még mit sem gondoltak az elmúlásra, amikor a helyi elit nagyszabású fogadást adott tiszteletükre Washington állam fővárosában, Olympiában.

Zádori Zsolt

Daniel James Brown: Egy csónakban

A gazdasági világválság éveiben kibontakozó hihetetlen történet középpontjában az a kimondatlan alapvetés áll, hogy a reményt a legnehezebb időkben sem szabad feladni. A kötet kilenc alacsony sorból származó fiú portréja, akik az 1936-os berlini olimpián megmutatták a világnak, mi az igazi keménység.
Az egyszerre felkavaró és lenyűgöző könyv a Washingtoni Egyetem 1936-os nyolcpárevezős csapatáról szól, arról a csapatról, amelyik átformálta az evezősportot, és amerikaiak millió­inak figyelmében fürdött. A kötet elsősorban Joe Rantz életén keresztül mutatja be az eseményeket, aki tizenévesként család és kilátások nélkül azért veti bele magát az evezésbe, hogy helyreállítsa lerombolt önbecsülését, valamint hogy megtalálja helyét a világban. A gyötrelmes családi háttér és a pusztító szegénység szorításában Joe tisztán látja, hogy csakis akkor maradhat diák, ha helyet kap az egyetem elsőéves evezőscsapatában. A fiúkat egy titokzatos, elszánt edző válogatja össze, és egy különc angol csónaktervező segíti, ám ami nyertes csapattá kovácsolja őket, az egymás iránti elkötelezettségük. Miután megszerzik az olimpiai indulás jogát, életük legnagyobb kihívásával kell szembenézniük: az 1936-os berlini „náci” olimpián Hitler és társai figyelő tekintete előtt kell versenybe szállniuk a bivalyerős német és olasz csapattal.
Daniel James Brown páratlan kötete az utóbbi évtized egyik legnagyobb amerikai tényirodalmi bestsellere. A könyv egy korszak tükre, egy fantasztikus eredmény felmagasztalása és egy rendkívüli fiatalember lenyűgöző pályájának krónikája.