Nincs engedélyezve a javascript.
Gyerekként gyászországban
Gyerekként gyászországban
Claire Bidwell Smith: Az öröklés szabályai
október 5.
Claire Bidwell Smith fiatalon élte meg, hogy szüleit elragadta a rák. Kíméletlen őszinteségű memoárjában kemény és fájdalmas igazságokat tár fel a halál és a gyász tabuiról, ám arra is emlékeztet, hogy az elmúlásban szépség és mély szeretet is rejlik. A VOUS női portál (www.vous.hu) szerzője Singer Magdolna mentálhigiénés szakembert, gyásztanácsadót kérdezte a Cartaphilus Könyvkiadó gondozásában szeptemberben megjelenő kötet kapcsán minderről.

Készen állni az elengedésre

Claire kislányként a jómódú amerikai gyerekek életét élte: drága atlantai magániskolába járt, családjával telente a Kajmán-szigeteken üdült, nyáron pedig Európába utazott. Tizennégy éves koráig a legnagyobb törést az jelentette az életében, hogy az 1987-es tőzsdekrach nyomán bedőlt édesapja vállalata, és egy floridai kisvárosba költöztek, ahol Claire a tinédzserek hétköznapi nehézségeivel küzdött. A tipikus kamaszgondok mellett azonban váratlanul egészen más fajsúlyú problémákkal is szembe kellett néznie, miután előbb édesapját, majd imádott édesanyját is rákkal diagnosztizálták. A tiniévek állandó részévé vált a kórházi látogatások sora, a kemoterápiás kezelés, a szorongás és a létezés bizonytalansága. Claire története sajnos nem egyedi. A végzetes diagnózis tudata komoly súlyként telepszik a hozzátartozók vállára. A családtagok felkészülhetnek a halálra és elbúcsúzhatnak szerettüktől, ám még így is sok megbánás maradhat azzal kapcsolatban, hogy miképpen lehetett volna együtt tölteni a hátramaradt heteket, napokat. „Ez az utolsó időszak egyértelműen értékes idő, de csak akkor, ha képesek vagyunk ezt megérteni, és átadni magunkat annak, ami van” – hangsúlyozza Singer Magdolna mentálhigiénés szakember, veszteségekkel (gyásszal, válással, meg nem született babákkal) foglalkozó terapeuta.Tizennyolc évesen elsőéves egyetemistaként Claire egyértel­műen nem állt készen édesanyja elengedésére: halála éjszakáján ahelyett, hogy mellette lett volna a kórházban, aktuális szerelménél itta magát részegre. A megsemmisítő bűntudatot aztán hosszú éveken át hordozta magában. Később apja betegségének kiújulása azonban megmutatta számára, hogy a haldokló gondozása meghitt, a kapcsolatot elmélyítő élmény is lehet. „Anyám borzasztóan hiányzik, de mégis örülök, hogy ő halt meg előbb. Különben apám úgy halna meg, hogy nem is ismertem” – vallja Claire a könyv lapjain.

A halál mint tabu
Fotó a szerző Instagram oldaláról

A halál mint tabu

Érett megküzdési stratégiák hiányában Claire hol rosszul működő, sérült párkapcsolatok, hol nyugtatók vagy alkohol segítségével igyekezett enyhíteni a fájdalmát. Singer Magdolna szerint nem tekinthető szokatlannak az, ahogy a főhős megéli a veszteséget és a gyászt. „Nem rendelkezik információkkal a gyász lélektani folyamatával kapcsolatban, tétován, elveszetten bolyong érzéseinek zűrzavarában” – mutat rá a terapeuta, aki úgy véli, a gyász kultúrájának milyensége is tehet arról, hogy Claire hosszú évekig fuldoklott a gyász szorításában és magányában. Korábban egy közösség képes volt megtartani a súlyos veszteséget elszenvedett személyt, ám a gyászt és az elmúlást tabuként kezelő társadalomban ez jóval nehezebb.Félünk a nemléttől, az ismeretlentől, de a legjobban talán az egyedülléttől tartunk.

 „Gyászunk éppoly egyedi, mint az életünk”
Claire Bidwell Smith a lányaival (Forrás: a szerző Instagramja)

„Gyászunk éppoly egyedi, mint az életünk”

Noha a veszteség feldolgozásának számos jellegzetes mozzanata megjelenik a memoárban, fontos üzenet, hogy a gyászban átmenetileg értelmezhetetlenné válik a normalitás fogalma. Nem létezik tipikus reakció a veszteségre, nincsenek helyes vagy helytelen érzelmek, és nem tudjuk megbecsülni a gyógyu­lás idejét sem. A halálra adott érzelmi reakciók meglehetősen sokfélék. „Gyászunk éppoly egyedi, mint az életünk” – írja Claire Bidwell Smith, akinek kötetében a fejezeteket nem az idő strukturálja: a könyv szerkezete ehelyett a híres pszichiáter, Elizabeth Kübler-Ross szakaszolását követi. A hospice mozgalom úttörője a halál és a haldoklás öt szakaszát különböztette meg A halál és a hozzá vezető út című nagy hatású 1969-es kötetében. Elsőként a tagadás tesz róla, hogy ne fogjunk fel többet az elviselhetőnél. Ezt aztán a harag váltja fel. Claire megviselt anyja láttán sem képes számot vetni annak közelgő halálával, és nem érez semmit; később aztán ez az érzés pokoli dühbe csap át. Ezt követi az alkudozás, amely aztán depresszióba fordul az elfogadhatatlan elfogadásával. Kübler-Ross modelljét a szakemberek ma is aktuálisnak tekintik, azzal a fenntartással, amit maga az elméletalkotó is hangsúlyozott: a gyász fázisait mindenki valamelyest másképp éli meg, nem beszélhetünk tehát kötelezően bejárt útról.
Más, újabb modellek még kevésbé tartják kiszámíthatónak a gyász érzelmi ösvényét. „Sokkal inkább dinamikus folyamatként írják le, amelynek során a gyászoló ide-oda táncol, hol a veszteségre fókuszál, hol pedig a veszteség által kiváltott egyéb következményekre és azok helyreállítására” – magyarázza Singer Magdolna.
Hiába utazik Claire New Yorkba, Los Angelesbe vagy a Fülöp-szigetekre, a gyász makacsul követi a hollywoodi partikon, a kávézókban, vagy akár az óceán mélyén, a rókacápák között is. A bánat ugyanakkor folyamatosan változik: előbb a fiatal lány mindennapjait végigkísérő síró óriásbálna, majd kés, aztán hideg, súlyos semmivé sűrűsödik.

„...nemcsak az anyám halt meg,részben én is vele haltam”
Fotó a szerző Instagram oldaláról

„...nemcsak az anyám halt meg,részben én is vele haltam”

Claire Bidwell Smith kötete azt is kiválóan szemlélteti, hogyan kerültek a gyász folyamatán túl más kérdések is a pszichológia fókuszába a halállal kapcsolatban. Saját beszámolójában is kritikus pont a halál és az identitás bonyolult kapcsolata és önmaga újradefiniálása: „Rájöttem, tizennyolc éves koromban nemcsak az anyám halt meg, részben én is vele haltam. Valami megváltozott bennem. Valami megszakadt. Leállt teljesen. Nem nőtt. Nem eszmélt. Nem vált valóra.” Nemcsak szüleit, otthonát és legfőbb támaszát veszíti el a szerző, hanem idő előtt rákényszerül a felnőtté válásra is, holott még nem áll készen erre. Hiába várja, hogy egy nála érettebb személy majd kiveszi a kezéből haldokló apja gondozását, vagy felhívja helyette az ismerősöket anyja halálhírével, magára marad.
Singer Magdolna szerint a szülő(k) korai életkorban elvesztése egész életünkre kiható nyomot hagy. Sokan egy életen át hordozzák fájdalmukat, mások számára viszont a gyász hatalmas – bár kéretlen – lehetőség a fejlődésre. Óriási átformáló erejét végül Claire is megtapasztalja, és tíz évvel anyja halála után írt levelében kifejezi háláját, hogy a veszteségei azzá az emberré tették, aki végül lett.
Kübler-Ross elméletében a gyász az elfogadással zárul. Felnőttként Claire-t munkája, boldog házassága és kislánya születése segíti át ebbe a szakaszba. Élete új tartalmakkal gazdagodik, többé már nem szülei halála szövi át világát. Munkája során ugyanakkor továbbra is a halál misztériumával foglalkozik. Diplomát szerzett klinikai pszichológiából, és gyásztanácsadóvá képezte magát, hogy a tapasztalatait szaktudással ötvözve támogathassa a haldoklókat és családtagjaikat. Miután ő maga már beszéli a gyász különös országának nyelvét, fájdalmán túllépve – immár magyarul is olvasható – könyvének segítségével képes támaszt nyújtani másoknak is.

Zsély Anna újságíró, pszichológus,
a VOUS női portál (www.vous.hu) állandó szerzője