Nincs engedélyezve a javascript.
Jó lesz nekünk
Jó lesz nekünk
Kis disztópia-történet
2015. január 30.

„Az egyetlen eszköz, hogy az embert megszabadítsuk a bűntől, ha megfosztjuk szabadságától.” Ezt, mintegy negyedszázaddal megelőzve Orwell-t, Jevgenyij Zamjatyin írta 1924-ben, az antiutópiák ősatyjának számító Mi című regényében, amelyet a két orosz forradalom (1905, 1917) és az első világháború tapasztalatai ihlettek. Bár sokan úgy gondolják, hogy a disztópia modern műfaj, a jövővízióknak komoly múltjuk van.



Cartaphilus Könyvkiadó
Megnézem

Az egyik első közismert disztópia H. G. Wells Időgépe, ami egy olyan távoli jövőt fest le, ahol az emberek nem csupán két külön fajra szakadtak, hanem elállatiasodtak, és a föld alatt élő vad morlockok pusztán csak élelemnek tekintik a bárgyú eloikat. Azonban már Wells előtt is voltak egészen extrém kísérletek, amik a disztópia műfajához közelítettek, ilyen volt például a XIX. század elején egy rabszolgatartás-párti író könyve (A Sojourn in the City of Amalgamation), amiben egy olyan botrányos jövőt ábrázolt, ahol feketék és fehérek nem csak, hogy házasodhattak egymással, de még gyerekük is születhetett!



Anarchia vs elnyomás

A huszadik század emberének fel kellett valahogy dolgozni az egymást követő traumákat: a két világháborút, a kommunizmus térnyerését és a hidegháborút. Ekkor vált fontos közvetítő eszközzé a disztópia, amin keresztül a nyugati demokratikus társadalmak írói – így Orwell és Huxley – szabadon és erőteljesen kritizálhatták a szocializmust és a fennálló világrendet. Nem véletlen, hogy pont ebben az időben születtek a műfaj legjelentősebbé vált klasszikusai, a Szép új világ, az 1984 és a Fahrenheit 451. A következő néhány évtizedben olyanokkal folytatódott a sor, mint a Gépnarancs vagy Alan Moore V mint Vérbosszú című graphic novel-je, azaz képregénye.



Ez utóbbiakban közös, hogy csak az anarchia veheti fel a harcot az elnyomó rendszerrel. Kicsit ugyan kilóg a sorból Margaret Atwood-tól A szolgálólány meséje, ez ugyanis az extrém fundamentalista vallási dogmák következményeit veszi alapul. Egy olyan vallási, militarizált keresztény teokráciát alkot, ahol a nők tulajdonná válnak, és még az olvasáshoz sincs joguk.



Egészen a 90-es évek elejéig ezek a regények elsősorban a felnőtt olvasóközönségnek szóltak, komoly politikai, filozófiai és szociális problémákat helyezve a középpontba.

Szigorúan ellenőrzött vélemények

Mostanában mindenhol azt látjuk, hogy a tizenévesek disztópiákat olvasnak. Scott Westerfeld (a Csúfok-sorozat és a Leviatán-trilógia írója) szerint azért rajonganak ennyire a disztópiák és a poszt-apokaliptikus történetek iránt, mert rendkívüli módon izgatja őket a hatalom és a kontrollálás problémája. Egy, a nyolcvanas években készült, amerikai tanulmány szerint az iskolákban a diákok életét folyamatosan ellenőrzik – ma már elektronikusan is. Magánéletüket, véleményüket szigorú kontroll alatt tarják, amire a kitörés természetes vágyával reagálnak. A valóságban ez meglehetősen nehéz, így jobb híján a fikcióba menekülnek, és könnyedén azonosulnak egy elnyomás ellen küzdő hőssel. A fiktív diktatúrák mindig totalitáriusok, annak minden embertelenségével, a felnőttek pedig képtelenek szembeszállni vele, így a gyerekek szabadítják fel őket. Ez a modell pedig elég félelmetes.

Nem fog fájni!

1993-ban jelent meg Lois Lowry Az emlékek őre című regénye (amit három folytatás is követett), ezzel újabb célközönséget hódított meg magának ez a komor és sötét műfaj. Ez volt az első disztópia, ami kifejezetten fiataloknak szólt, és úgy tűnik, Lowry nagyon ráérezhetett a korhangulatra, regénye óriási sikert aratott és a nyomában újabb és újabb hasonló könyvek jelentek meg. A 2000-es évek elejére már a legnépszerűbb, legsikeresebb trendnek számított a disztópia az ifjúsági irodalomban. Lowry könyveiben megpróbálnak egy olyan világot teremteni, ahol nem létezik fájdalom – se fizikai, se emocionális, de a fájdalom eltávolításával eltűnik az emberekből a jóság és a boldogságra való képesség is. Érdekes, hogy csupán tavaly készült film Az emlékek őréből, ám a történet nem öregedett jól, kimondottan unalmasnak tűnik a hasonló témájú, ám frissebb adaptációk között.

Sorra születnek ugyanis az izgalmas és akciódús ifjúsági regények, és bőven találni jót az Éhezők viadalán kívül is. James Dashner Útvesztő-trilógiájában például egy napkitörés elpusztította a Föld nagy részét. Azzal a céllal, hogy csökkentsék a megmaradt emberpopulációt, és biztosítsák az életbenmaradásukat az extrém körülmények között, a kormány szabadon enged egy vírust, ami aztán kannibál zombikká változtatja az arra fogékonyakat. Bár azonnal elkezdik keresni rá a gyógymódot, a gyerekek agyával kísérletező tudósok csak tovább rontanak a helyzeten. Scott Westerfeld Csúfok-sorozata remekül reflektál a jelen őrült szépségkultuszára, a könyveiben megpróbálnak mindenkit gondtalanná és gyönyörűvé tenni, drogokkal és plasztikai műtétekkel. Ezzel küszöbölnék ki az önbecsülésből eredő problémákat, az étkezési zavarokat, a rasszizmust vagy külső alapján történő előítéleteket.

A holnap tegnapja
Bár ma sokkal nagyobb figyelmet kapnak a young adult disztópiák, a műfaj továbbra is jelen van a felnőtt szépirodalomban. David Mitchell például, Felhőatlasz című 2004-es regényében félelmetesen aktuális disztópiákat fest elénk; rögtön kettőt is. Mindegyik logikus következménye annak a folyamatnak, ami a világban ma is zajlik. Mitchell nem csak a nyelv hanyatlását mutatja be (ahogy egyre előrébb haladunk a történelemben, egyre drasztikusabbá válik a nyelvromlás), hanem az emberek mohóságát, amiből később a legnagyobb problémák keletkeznek.

Szonmi-451 egy öntudatra ébredő klóntermék a nem túl távoli jövőben (az elnevezés egyébként nem véletlen, Mitchell közvetlenül utal Bradbury Fahrenheit 451-ére, amiben könyveket égetnek és a kultúra megvetendőnek számít), ahol a fogyasztást és a gazdasági növekedést hajszolják az emberek. Szonmi azáltal, hogy szembe mert szállni a rendszerrel és felismeri saját identitását, jelképpé válik, ám ő már nem elég ahhoz, hogy megállítsa a folyamatot, és a következő időugrás egy még sötétebb disztópiába visz, ami már a civilizáció összeomlása után játszódik. Azonban még ez az állatias, barbár társadalom is emberibbnek tűnik a korábban felvázoltnál. Ebben az utolsó történetben már nehezen érthető a nyelvezet, ezzel Mitchell megidézi Burgess Gépnarancsát, mintegy tisztelegve előtte.

Cartaphilus Könyvkiadó
Megnézem
Hasonlóan nyomasztó Kazuo Ishiguro Ne engedj el-je, ahol – a Sziget című filmben látottakhoz hasonlóan – szervdonornak tenyésztik a klónokat. Egy klón nő szemszögén keresztül ismerjük meg a történetet, az ő feladata, hogy segítsen a többieknek meghalni. Velük van a kórházban, támogatja őket, miközben tudja, hogy rá is hasonló sors vár, csak kicsit később. Itt ugyanis esély sincs a kitörésre, a világot nem ismerő klónok számára természetes, hogy egyenként kiveszik a szerveiket. Melankolikus és egyben nosztalgikus történet, ahogy Kathy búcsúzik az életétől.
Mindig izgalmas, amikor valaki eldobja a disztópiák bevett megoldásait. Ilyen Michael Grant is, aki a Tébolyban tudatosan használ minimalista nyelvet, pörgős akciójeleneteket és éles, hiperrealista leírásokat. A nano technológiát hozza játékba, ami fegyverré válik, képes a tudatot is átírni, átprogramozni. Grant már-már a kortárs művészet tematikájához is csatlakozik, amikor a testtel foglalkozik. A test átalakulása, elvesztése közben cyberpunk előképekre is mutat, ahol a test csupán karosszéria, amelyet ki lehet kalapálni, vagy le lehet cserélni. Grant új módon láttatja a testet, bonyolult rendszerként, amelyben alrendszerek, millió aktív szereplő működik. Az olvasó pedig másnap reggel a fürdőszobában kicsit másképp tekint önmaga tükörképére.

Tóth Patrícia

Cartaphilus Könyvkiadó
Megnézem

Rémállamok



A fiktív disztópikus társadalmakban vannak bizonyos közös pontok. A szigorú kontroll, amely lehet kormányzati is, de vonatkoztatható multinacionális óriáscégekre, az embereket uraló technológiákra, vallásokra vagy filozófiai ideákra. Eltitkolják a világról való igazságot a benne élők elől. A történet gyakran egy apokaliptikus esemény után játszódik, miután az általunk ismert világ megszűnt létezni, de az emberek esélyt kapnak egy új társadalom kialakítására, amit aztán szeretnének jobbá, vagy mássá formálni, tanulva a rossz tapasztalatokból. Az emberektől elvárják, hogy alkalmazkodjanak a szigorú elvárásokhoz, emiatt az egyéniség elnyomás alatt áll. Akik irányítják ezt az új világrendet hajlamosak dehumanizálni a polgárokat, és a tökéletes társadalom illúziója inkább azt próbálja leplezni, hogy a dolgok valójában elviselhetetlenek. Legtöbb esetben a történet zsarnoka vagy antagonistája őszintén hisz abban, hogy jó dolgot cselekszik, máskor viszont az utópia képét csupán propagandaként használják arra, hogy irányítás alatt tartsák az embereket. A történet főszereplője egy azon kevesekből, akik először kérdőjelezik meg a rendszert és annak helyességét. Ahogy aprólékosan felismeri, mennyire eltorzult társadalomban él, az olvasó vele együtt kezdi meglátni a negatívumokat. Valójában egy szélsőségesen eltúlzott társadalomképet vázol fel, ami megengedi a disztópikus műfajnak, hogy szabadon és kritikával kezelje a jelen problémáit, és megmutassa, hogy nem létezik tökéletes társadalom.