Nincs engedélyezve a javascript.
Katona-feleségek kalandjai
Katona-feleségek kalandjai
Jojo Moyes: Tengernyi szerelem
október 17.
A II. világháborúról, illet­ve a közvetlenül az utána következő időszakról szóló regények sorában szinte elvét­ve találni olyan művet, amely nem a férfiak traumáiról és megpróbáltatásairól vagy egy szerelmespár tragikus végkimenetelű románcáról szól. Jojo Moyes most megjelenő kötete, a Tengernyi szerelem azonban merőben más nézőponttal gazdagítja a háborús irodalmat. A valós eseményeken alapuló történet azoknak az ausztrál asszonyoknak az utazásáról szól, akik a hazájukban állomásozó angol katonákhoz mentek férjhez a háború alatt, majd egy hadihajón szelték át az óceánt, hogy férjük oldalán új életet kezdjenek Angliában.

Nem túlzás azt mondani, hogy 2016 Jojo Moyes éve volt, elvégre néhány hónappal ezelőtt mutatták be legsikeresebb regénye, a Mielőtt megismertelek filmadaptációját, és megjelent a történet folytatása is, Miután elvesztettelek címmel, amelyben a főhősnő, Lou talpra állását és megszakadt szívének gyógyulását követhetjük nyomon. Az írónő világszerte nagy népszerűségnek örvendő, keserédes regényeinek közös jellemzője, hogy hús-vér hősnők életszerű gondjairól és dilemmáiról szólnak anélkül, hogy a valóságtól elrugaszkodott, „lila ködös, cukormázas” lebegésbe fulladna a történet. Moyes szereplői nem a felső tízezer tagjai, akik a tengerparti villáikban unatkoznak, nem piszkafa bombanők, akikért milliomosok versengenek. Bár jólesik néha ilyenekről is olvasni – elvégre ki nem szeret ábrándozni –, Moyes regényeinek főhősei történetesen olyan „szomszéd lányok és fiúk”, akiknek könnyedén a helyébe képzelhetjük magunkat.
A magyar olvasók most Moyes eredetileg 2005-ben megjelent művét vehetik kézbe, amely olyannyira megtörtént eseményeken alapul, hogy nem más, mint az írónő nagymamája ihlette.
A regény szereplőihez hasonlóan ő is újdonsült feleségként utazott a Victorious hadihajón Ausztráliából Angliába, ahol brit férje és egy új élet várta. Moyes ezzel a háttértörténettel indítja regényét: „1946-ban a Brit Haditengerészetnél végső szakaszába került a hadifeleségek háború utáni elszállítása. Ezek a nők és lányok külföldön szolgáló brit katonákhoz mentek feleségül.
A többségüket csapatszállító hajókon vagy külön e célból hadi szolgálatba állított óceánjárókon vitték el. 1946. július 2-án azonban mintegy 655 ausztrál hadifeleség példátlan utazásra indult: a Victorious nevű repülőgép-hordozó szállította őket a brit férjekhez. Több mint 1100 férfi – és tizenkilenc repülőgép – volt az útitársuk, és az út legalább hat hétig tartott. A legfiatalabb feleség tizenöt éves volt. Legalább egy olyan nőről tudunk, aki megözvegyült, mire célhoz értek. A nagymamám, Betty McKee azon szerencsések közé tartozott, akiknek kitartása elnyerte jutalmát.”
A valós hivatkozásoknak ezzel nem szakad vége, Moyes a regény minden egyes fejezetének elejére olyan idézetet biggyesztett, amely az egykori férfi és női utasok visszaemlékezéseiből, korabeli újságcikkekből valók. A regény kerettörténete pedig a jelenben, egészen pontosan 2002-ben játszódik Indiában, ahol az egyik egykori katonafeleség több mint fél évszázad elteltével viszontlátja a repülőgép-szállító hajót, és a szinte sokkszerű élmény rég elfeledett emlékeket, mélyre temetett sebeket tép fel benne.
A Tengernyi szerelem hatszáz katonafelesége közül négy fiatalasszony történetét ismerhetjük meg, akik gyökeresen eltérő társadalmi közegből érkeznek a hajóra, és kénytelenek erre a bő másfél hónapra ugyanazon a kabinon osztozni. Margaret, a falusi parasztlány hat hónapos terhesként, hatalmas pocakkal száll hajóra, hogy fiútestvéreit és apját hátrahagyva viszontlássa a férjét, Joe-t. Avice, a felsőbb osztályba tartozó, mindenkit lenéző fiatal lány hasonló társadalmi rangú férjéhez, Ianhoz igyekszik, de velük van még a tizenéves, éretlen csitri, Jean, valamint a titokzatos Frances, aki sem a férjéről, sem a múltjáról nem beszél. Az óriási óceánjáró közel 1800 utasa között szinte minden társadalmi réteg képviselteti magát, a férfiak és a nők körében egyaránt, és ahogy a gazdagabb családból származó, nyalka leányzók lenézik a munkás- és parasztlányokat, épp ilyen gyűlölködve tekintenek a matrózok a magasabb rangú tengerészgyalogosokra és tisztekre.
Jojo Moyes jó érzékkel építi fel a hajóút pattanásig feszült mindennapjait, a szereplők kiszolgáltatottságát, vívódását, félelmeit az előttük álló új élettel kapcsolatban. Margaret a regény vége felé így fakad ki Francesnek: „Elhagytunk mindent, mindenkit, akit szeretünk, az otthonunkat, a biztonságot. És miért? Azért, hogy megerőszakoljanak, és aztán ringyónak bélyegezzenek, mint Jeant? Azért, hogy a rohadt Haditengerészet kifaggasson a múltunkról, mintha bűnözők lennénk? Hogy keresztülmenjünk mindezen, és aztán a képünkbe vágják, hogy nincs ránk szükség? Mert nincs biztosíték, igaz? Senki sem tudhatja biztosan, hogy tényleg kellünk-e ezeknek a férfiaknak meg a családjuknak, nem? …Mi a fenét tudok én Angliáról? Mit tudok igazából Joe-ról meg a családjáról?” Margaret szavaiból kicseng a gyötrő bizonytalanság, amit a hajón utazó ausztrál lányok érezhettek útban otthonuk, Anglia felé. Moyes regényének egyik legnagyobb érdeme, hogy e belső kételyeket, a nőkre feleségként váró új feladatokat egy különleges történetbe ágyazva meséli el, amelyben az idegen férfiak és a férjükhez igyekvő feleségek összezártsága hol mulatságos, hol pedig szomorú pillanatokhoz vezet.

Orosz Anna