Nincs engedélyezve a javascript.
„Kisfiúként mindentől féltem"
„Kisfiúként mindentől féltem"
Beszélgetés Jordán Tamással Hátrametszés című kötete kapcsán színházról, politikáról, családról, kritikusokról
október 13.
A „hátrametszés” a geodéziában az egyik fontos művelet elnevezése. Itt az ­önmeghatározás metaforája: a szerző visszaemlékezésében a számára fontos emberekhez, eseményekhez, ügyekhez való viszonya alapján igyekszik megadni koordinátáit. Az ország egyik legismertebb színházi személyisége önéletírásában az önérzet és az önirónia hangját váltogatva szakmai pályájának és magánéletének meg nem oldott, kibeszéletlen problémáit veszi sorra. Jordán Tamással a könyv megjelenése előtt beszélgettünk.

A kéziratban említi, hogy a kiadó kezdeményezésére fogott hozzá a Hátrametszés megírásához. Mennyire lepte meg a felkérés?

Még hasonló sem fordult meg a fejemben azelőtt, hogy a tél végén megkerestek ezzel az ötlettel. Először más szerzőre gondoltam, valakire, aki ismer és megírja ezt a könyvet, de az idő rövidségére hivatkozva végül kosarat kaptam. Addigra már sokat tűnődtem a feladaton, és tudtam, ha a szőnyeg alá nézek és el kezdek a szőnyeg alá söpört évtizedekről igazán őszintén beszélni, azt nem lehet egyes szám harmadik személyben. Nem lehet azt írni, hogy Jordán Tamás művész úr nagy lelki válságba került, amikor ott hagyta a két gyermekét… Ez nem egy helytálló mondat, csak akkor hiteles, ha személyes hangon, magam mondom el.

A katolikus egyháznak és a hitnek fontos szerepe volt a családjában. Míg az iskolában Rákosi és Sztálin szeretetére nevelték, ön titokban hittanra járt.

Nagy meghasonlás volt ez egy tíz év körüli gyerek ­számára. Mint jó tanuló, nyitott szívű és lelkű kisfiú, felszívtam magamba, amit az iskolában tanítottak, a szocializmus gyönyörűségéről és a még gyönyörűbb lehetséges jövőről, a kommunizmusról. Ahogy a ­vallásban és az Istenben, ugyanolyan mélyen hittem ebben is. Otthon nem politizáltak, de érezhetően reakciós ­család volt, egy-egy elejtett megjegyzésből lehetett tudni, hogy a szüleim és a nagyszüleim nagyon mást gondolnak a világról. Szinte szégyelltem őket, hogy nem értik meg, milyen fényes jövő előtt áll ez az ország.

1956-ban tizenhárom éves volt. „Akkor ott, az IGAZSÁG kézzelfogható volt. Esélyem sincs, hogy valaha ehhez
hasonlót átéljek” – írja.


Nem a kimondott eszmék, ideológiák vernek igazán gyökeret az ember lelkében, hanem egy csomó metakommunikatív dolog. A Budafoki úton laktunk, lélegzetelfúló hatással volt rám a Műszaki Egyetemről kiáradó ifjúság. Apánknak köszönhetően a Sztálin-szobor ledöntését is láthattam, ott voltam az eufórikus tömegben. Mire felnőttem, már tudtam, hogy az a rendszer, amiben élünk, ha nem is sikerült megbuktatni, lényegében egy élhetetlen rendszer.

Mennyire volt hatással későbbi életére a vallásos neveltetés?

Azokat a hittantanárokat, akik arra kényszerítettek, hogy a 6:3 alatt a rádió helyett őket hallgassam, egyszerűen nem lehetett megszeretni. Azt gondoltam, nem képviselik jól azt az Istent, akit nagyon mélyen hittem. Azt is gondoltam, nem kívánhatja az Isten, hogy térdre borulva, hajlongva imádják. Tehát elkezdtem nem szeretni az egyházat. Ugyanakkor nagyon sok pap barátom van, Várszegi Asztrik főapát úr például az egyik legközelebbi. Nem tartottam be a vallás kötelezettségeit, nem jártam templomba, nem áldoztam, bár szakadatlanul, mélyen szerettem volna hinni az Istenben. Ez többé-kevésbé sikerrel járt, noha nem mondhatom, hogy a nap huszonnégy órájában, az év mind a háromszázhatvanöt napján tudtam azt mondani, hogy van Isten. De jobb szeretném, ha lenne!

Félszeg, szorongó gyerek volt, koránál több ­évvel fiatalabbnak tűnt, és súlyos hangképzési ­problémákkal ­küzdött, mégis színész akart lenni.

Számomra is rejtély volt, hogy miért, túl a negyvenen, Kaposváron jöttem rá a válaszra. Kisfiúként mindentől féltem, rettegnem kellett az Istentől, a lányoktól. A beszédzavarnak is a szorongás volt a gyökere. Nagyon vágytam rá, hogy ne ilyen legyek, és a színészben láttam meg ennek lehetőségét. Ott áll a színpadon, magabiztosan beszél és hallgatják, azt gondoltam, ő biztos szabad és gondtalan, és tudat alatt el kezdtem vágyódni, hogy én is olyan legyek, mint azok a nagy színészek, akiket láthattam gyerekkoromban: Uray Tivadar, Kálmán Gyuri vagy Kállay Feri „bácsi”.

A színészmesterségről kialakult nézeteinek mottóját József Attilától kölcsönözte, a Thomas Mann üdvözléséből: „Az igazat mondd, ne csak a valódit”. Mit értett ez alatt?

Megpróbálom az egyik, könyvben is leírt példával elmagyarázni. Már Lázár Kati volt a feleségem, Kaposváron éltünk. Mentem haza egyszer délelőtt, Adél lányom volt csak otthon, és a kérdésre, hogy anyu hol van, azt válaszolta: „Bement a kórházba, nagyapa meghalt.” Fantasztikus mondat. Gyermeki lényével pontosan felfogta, hogy mi az a halál, nagyon kötődött a nagyapjához. Fájdalmat érzett, mégsem mutatta, csak a tényt közölte. Minden színész, de bárki, aki már felnőtt, sírós hangon, megrendülten mondja el ugyanezt, mert muszáj mutatnia a külvilágnak, hogy milyen érzései vannak – amiből semmi nem igaz, csupán illusztráció.

A színházban az előadások mellett agorát teremteni – ennek a vágya végig kísérte színházcsinálói pályájának minden szakaszát.

Az Egyetemi Színpad akkor is működött, ha éppen semmi nem volt műsoron, csak az emberek egymással akartak találkozni – a hatvanas években még izmos volt a diktatúra, olyan jó volt a három T-ből a tűrt helyen lenni. Tizennyolc évesen ez a tudás épült be a sejtjeimbe. Fontos, hogy kapjak szerepeket, legyen jó színház, de azóta is kiolthatatlan vágyam, hogy a színházban találkozhassanak a legkülönfélébb emberek. Mindegy, ki fideszes, ki nem – ilyen nincs az életünkben.

A Merlinben és a POSZT-on valamelyest megvalósult ez, a Nemzeti Színházban és Szombathelyen már nem.

A Merlin a rendszerváltás után, 1992-ben alakult, azt gondoltam, fel lehet éleszteni az Egyetemi Színpad hagyományát, de addigra minden megváltozott. ’89 előtt pár százezer párttagot leszámítva mindenki ugyanúgy gondolkodott, utána a fele ilyen lett, a fele olyan, és mindegyik utálta a másikat. Az MDF kormányzott, rajtam volt a bélyeg, holott nem vállaltam politikai szerepet. Igaz, soha nem tagadtam, hogy liberális vagyok, bár ma már azt sem tudom pontosan, mit jelent, ez a fogalom is összekoszolódott. Senki nem hiszi el nekem, de a Nemzeti Színház is sikertörténet lett volna, ha az egyébként használhatatlan szabadtéri színpadot beépítik. Tulajdonképpen ezért pályáztam, azt akartam, hogy Bálint András legyen az igazgató, én pedig ezt csináltam volna. Nem valósult meg, és onnantól kezdve nem éreztem, hogy a helyemen vagyok. Én úgy vagyok színházigazgató, hogy van egy placc, ahol az elképzeléseimet, amelyek nem csak színházról szólnak, megvalósíthatom. Szombathelyen is rengeteg eseményt kínálunk, de az emberek nem maradnak ott, többségük beletörődve éli a mindennapjait, és régen nem gondol arra, hogy milyen jó személyes kapcsolatokat építeni. A fiatal színészeknek sincs igényük rá. Lassan belátom, hogy ez az agoraszerű létezés a kétezres években nem életképes.

Családtagjai is megjelennek a könyv hasábjain. Ahogy Ruszt Józsefről, úgy őszintén, vallomásszerűen beszél róluk és a hozzájuk fűződő érzéseiről is. Olvasták már?

Péter öcsém, akiről azt írom, hogy a legjobb barátom is, olvasta. Anyámnak is tetszett – hál’ istennek, ­kilencvenhét évesen is velünk van. Egy-egy részletet felolvastam a többieknek is, de még nem nagyon tudják, mi van a könyvben. Sebő Ferenc sokat segített, tőle már menetközben jó visszajelzések érkeztek, a POSZT igazgatója, Simon István is lelkesen hívott fel.

Az újságírókról, kritikusokról nincs túl jó véleménye, több megjegyzése, humoros története is árulkodik erről.

Így talán sommás, de valóban, a kritikusokat általában nem szeretem. Rengeteg pofont kaptam a Nemzetiben. Már nemcsak az épületet, hanem engem is támadtak, azt gondolták, hogy igazgatói szerepvállalásommal legitimálom a kormány politikáját. Nekem estek, elhatározták, hogy kicsinálnak, ezt ki merem mondani. Olyanok is, akikkel korábban személyesen jó viszonyban voltam. Bár hozzá kell tennem, mindig azt gondoltam, fontos, hogy jót írjanak, de az se baj, ha nem. Van közöttük kivétel, de sokan egyáltalán nem értenek a színházhoz, viszont ez a foglalkozásuk, meg kell bocsátani nekik. Egy csomó színésznek is megbocsátjuk, hogy játszik, pedig egyáltalán nem kellene neki.

Bellai László

Már kisfiúként vonzotta a színház világa, játszani a József Attila Gimnázium Hermann István vezette színjátszó körében kezdett. Cseh Tamás, Várady Szabolcs vagy Szombathy Gyula mellett itt ismerte meg Bálint Andrást, akihez máig tartó barátság fűzi. Apja kívánságára a műszaki egyetem geodézia szakán folytatta tanulmányait – az Egyetemi Színpad legendás időszaka volt ez, Jordán Tamás számára is életre szóló élmény. A diploma megszerzése után „telekkitűző mérnökként” a Fővárosi Tanács Építési Osztályán dolgozik. A korszak rendhagyó kulturális színterének számító 25. Színházban kap szerepeket, egyre többet. Civil állását feladva a színészetet választja. Szakmai fejlődésének következő, „egyetemi” szakaszát Kaposváron tölti. A kilencvenes évekre színpadi és filmes szerepei mellett versek, elsősorban a József Attila-életmű tolmácsolójaként országos ismertségre tesz szert. A rendszerváltás után több intézményteremtő munka is kötődik a nevéhez: a könyvben részletesen mesél a Merlin, a Csepűrágó Fesztivál, a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) létrejöttéről épp úgy, mint a Nemzet Színház élén támadások kereszttüzében eltöltött időszakról, majd a szombathelyi színház megalapításáról. Visszaemlékezésében a feleségeihez, gyermekeihez és unokáihoz kapcsolódó személyes történetek mellett szakmai-közéleti pályájának konfliktusokkal terhelt epizódjait is megismerheti az olvasó.