Nincs engedélyezve a javascript.
„Lajcsi, ezek még rád várnak”
„Lajcsi, ezek még rád várnak”
Kovács Lajos muzeológus
2015. július 6.
Andrássy Ilona naplójának töredékeit kétszer találták meg. Először a hetvenes években a dénesfai kastély egyik lépcsője alatt, másodszor pedig több évtizeddel később, a győri Rómer Flóris Múzeum egyik lerobbant szekrényében. Ekkor kezdett neki Kovács Lajos fordító, író, muzeológus, hogy rekonstruálja a napló- és levélrészleteket. Közben különös kapcsolata alakult ki Andrássy Ilonával, az igaz arisztokratával, és a dokumentumokat egy kis fantáziával tovább gondolta. A Mindennek vége! című első világháborús napló után így jelent meg a Drága szerelmem című kötet. Az egyáltalán nem szokványos írói, szerkesztői pályát befutó Kovács Lajos arról is mesél, milyen hasonlóságokat fedezett fel magában és Andrássy Ilonában.
Emlékszik arra a pillanatra, amikor megkapta a dokumentumokat, amelyekből aztán összegyűlt az Andrássy Ilona naplójára való anyag?

Itt lát egy romos szekrényt mellettem, ebben voltak a dokumentumok. Egy ma már nyugdíjas kollégámtól kérdeztem, hogy mik ezek, mire ő azt mondta, hogy Lajcsi, ezek még rád várnak. Évekig rohadtak a restaurátorműhelyben a dénesfai kastélyban talált iratok. A kollégám egyszer felhozta onnan, csoportosítgatta, aztán úgy maradtak.

És mit csinált velük?

Láttam, hogy nincsenek beleltározva, úgyhogy egy olyan uborkaszezonban, amikor éppen nem voltak fordítói munkáim, nekiláttam. Gondoltam, hogy malmozás helyett inkább leltározok. Először elrémített, mert hihetetlen állapotban voltak az iratok. Egér rágta fecnik sok helyen. Meg aztán kézírással írt levelek, amit jó nehéz olvasni. A leltározás közben kialakult bennem, hogy közel áll hozzám ez a nő, Andrássy Ilona. Pedig soha nem gondoltam, hogy arisztokratákkal fogok foglalkozni, hiszen én magam paraszt gyerek vagyok. Engem abszolút nem érdekelt ez a világ, olyan távolinak éreztem.

Akkor miben áll közel mégis?

Gondolkodásban. Vagy, hogy neki sem lehetett gyereke sokáig, aztán három lett. Nekem is három fiam lett. Aztán, hogy sokat irkált magának, időnként próbálta elsütni az írásait, bár hivatalosan csak egy kötete jelent meg végül. Az én könyveim is a fiókban vannak.

Európa Könyvkiadó
Megnézem
Nem próbálta őket publikálni?

Néhányszor igen. De a témáik miatt is talán ciki lett volna megjelentetni őket.

Ciki?

Igen, mondjuk az egyik könyvem, amit a legjobban ajánlgattam, az Bábolnáról szól. Ott dolgoztam tíz évig, tanúja voltam a gyár utolsó fázisának, hogy hogyan verték szét a legnagyobb magyar agrárvállalatot. Amikor én is lapátra kerültem, akkor éppen nem volt munkám, úgyhogy megírtam az emlékeket még frissiben. A kiadók, amelyekkel beszéltem, azt mondták, politikai szempontból ciki lenne megjelentetni.

Mégis, mit írt meg benne?

Az a címe, hogy Potyautas a süllyedő zászlóshajón, avagy Bábolna végnapjai. Nem végeztem kutatómunkát, csak azt írtam meg, amit láttam. A PR-részlegen dolgozva hozzájutottam jelentésekhez, információkhoz, amelyekből az is kiderül, hogyan hordták szét a rendszert. Kísértem az amerikai nagykövetet és a babáját, amikor körbejárták a vállalatot, vagy láttam, milyen volt, amikor olyan emberek kezdték vezetni, akik még csibét se láttak élőben. De leírtam részletesen azt is, hány amperes a kábítófürdő a csibéknek. Ez egy szatíra.

Hogy került Bábolnára?

Kerestek oda egy tolmács- fordítót. Igaz, hogy én még nem fordítottam és nem is tolmácsoltam akkoriban, sőt az angolom sem volt annyira jó, de megragadtam az alkalmat. Rövid idő alatt az angolba is belejöttem.

Végzettsége szerint ön micsoda?

Történelem-néprajz szakon végeztem Debrecenben. Aztán amikor Pesten tanítottam, elvégeztem az ELTE tibeti szakát.

Buddhista?

Nem, csak akkoriban, a nyolcvanas években érdekelt. Aztán kihunyt a láng, vagy talán megvilágosodtam.

Európa Könyvkiadó
Megnézem
Azt is mondta, hogy paraszti származású.

Igen, Szeremléről jövök, ez egy Baja melletti kis falu. Az összes ősöm parasztember volt, amíg csak gazdálkodhattak, és nem lettek kulákok. Látja, ez is egy párhuzam Iloncsiékkal: a mi családunktól is mindent elvettek, elég jómódú gazdag társaság voltunk. Talán születésem előtt egy évvel adták vissza a házunkat, addig meg a szüleim jóbarátoknál húzták meg magukat.
A szocialista korszak nagy tanulsága az volt, hogy semmit nem érdemes gyűjteni vagy tervezni, mert úgyis bármikor elvehetik, úgyhogy ebben a szellemben nőttem fel, engem sem érdekel az anyagi világ. Ennek a falusi világnak az elmúlásáról írtam az Ásatás című könyvemet. A népi érdeklődésemet az otthonom határozta meg, az állandó mesék a múltból. Együtt éltünk, három generáció, ráadásul a házunk olyan volt, mint egy átjáróház, állandóan jött valaki, sokat dumáltak, anekdotáztak. Voltak állataink, meg földjeink, jártunk kapálni, kaszálni, gyűjteni. Talán nem véletlen, hogy a testvérem mindkét gyereke népzenével foglalkozik.

Bejárta az országot. Baja mellől Debrecen, majd Budapest, most meg Győrben dolgozik.

És volt közben egy kalocsai állomás is, oda járattak egy kollégiumba. Na, olyan hely sincs sok az országban. Az igazgató a pszichológia doktora volt, ezért aztán nagy híre volt az ő kollégiumának. Hogy ott embert faragnak mindenkiből. Édesanyám gondolta, hogy el kéne húznom a paraszti világból, ezért beadtak oda. Utáltam, mint a bűnt. Utólag visszagondolva, szerintem a nagy hírű igazgató molesztálta a fiúkat. Simogatta, fogdosta őket. Időnként egy-egy kedvencével el is tűnt. Nagyon sötét ügy ez, főleg, hogy amúgy egy nagy hatású, karizmatikus ember volt. A kollégiumban az egyénnek semmilyen szerepe nem volt, az volt a nevelési cél, hogy mindenki vesse alá magát a közösségnek. Ebben a szellemben nőttünk fel. Mondjuk az tény, hogy ez egy életre szóló tapasztalat. Megtanultuk, hogyan épül a közösség, ki a jó vezető, hogyan kell kitűzni a feladatokat és ellenőrizni azokat. Havi egy eltávozásunk volt, iszonyú volt visszatérni ebbe a pokolba. Kalocsa hangulata is nyomasztó volt. Mivel érseki székhely, a klerikális reakció egyik központja volt, ráadásul ’56-ban is voltak balhék a környékén, telepakolták laktanyákkal. Teljes kuss lett ettől.

Ehhez képest a katonaság magának nem lehetett túl nagy megrázkódtatás.

Á, számomra csak laza levezetés volt. Hódmezővásárhelyre vittek, ahová a bölcsészeket. Paradoxonnak hangzik, de számomra a katonaság nyitotta ki a világot. Addig nem is találkoztam hasonló érdeklődésű emberekkel. Nagy szenvedéllyel alakítottuk ott egymást. Nagy beszélgetések, olvasmányok. Óriási iskola volt. Persze már az első napon ellopták az összes nadrágomat, így a barátom adott nekem nadrágot, akinek cserébe én vetettem be az ágyát. Minket úgy aposztrofáltak, hogy „a két balfasz”. Eligazításon minket mindig máshová osztottak be. Volt pár szép hónapunk, amikor kitettek minket Dócra, a lőtérre, és ott harci akadályokat kellett létesítenünk. Marha jó volt.

Létesítettek?

Mínusz húsz fokban kellett betongúlákat öntenünk, azóta sem tudom, hogy miért volt nekik ennyire sietős. Három műszakban betonoztuk a gúlákat. De hogy mégse legyen olyan hideg, nagy máglyákat raktunk, hogy a gúláknak legyen esélyük kiszáradni. Persze a fa is vizes volt, úgyhogy a tüzeknek leginkább csak nagy füstjük volt. Szürreális volt az egész. Tavasszal szétporladt az összes.

Erről is lehetne könyvet írni.

Igen, írtam is egy Illúzió és illumináció című könyvet, abban vannak részletek a katonaságból. De alapvetően egy nyomozásról szól, egy szerelem után.

Ez sem jelent meg?

Nem, egyik sem. Illetve ezt egyszer már ki akarták adni, de akkor meg én léptem vissza, mert erős volt az érintettség, és nem akartam megbántani senkit.

Győrbe egy szerelem miatt került?

Igen, a feleségem miatt, akit Debrecenben ismertem és szerettem meg. Tanítottam ott egy darabig, aztán amikor úgy éreztem, hogy kudarcba fulladt a pályám, akkor eljöttem. Érettségi előtt összebalhéztam egy osztállyal, mert ők erőltették, hogy mondjam el az érettségi tételeket, én meg azt nem tehettem meg, úgyhogy összevesztünk, én meg nem mentem be több órára. És eljöttem. Akkor mentem Bábolnára, aztán amikor annak is vége lett, fordító voltam, és végül itt kötöttem ki a múzeumban, ötvenévesen.

Miket fordított?

Kultúrtörténetet, például az ókori egyiptomról. Az Európa Könyvkiadónál jelent meg, Paul Johnson könyve. Aztán ami igazi kihívás volt, Richard Dawkins Az ős meséje című művét is. Nagyon nehéz volt, de nagyon izgalmas. Elég jól fogadta a kritika is.

És azóta a múzeumban dolgozik.

Itt is felmondtam már egyszer, az itteni balhék miatt, és elszegődtem targoncavezetőnek az Audi gyárba. A legnagyobb poén, hogy volt felvételi vizsga, elemi matematikai feladatokat kellett megoldani, én meg vért izzadtam, mire meg tudtam oldani őket. Úgyhogy utána napokig gyakoroltam az osztást meg a szorzást, annyira megijedtem, hogy ilyen hülye lettem. Mindenesetre felvettek. Beálltam targoncvezetőnek, de sehogy nem akartak targoncára ültetni, viszont betettek anyagmozgatónak. Ebben a pozícióban rengeteget kell jönni-menni, emelni, ládákat huzigálni. Nekem pedig volt egy ízületi gyulladásom, amitől sántítottam. Úgyhogy mondtam a munkáltatóknak, hogy vagy feltesznek egy targoncára, vagy elhúzok. A mai napig úgy tekintek a targoncásokra, mint valami félistenekre. Nekem nem volt alkalmam kipróbálni.

Soha nem tették fel?

Nem. Egyszer ültettek fel egy targoncára, de az nem emelős volt, csak vontatós. Úgyhogy el kellett jönnöm táppénzre. Ennyi volt a targoncás pályafutásom. Egyik nap bejöttem ide, a múzeumba, és megkérdezték, hogy nem akarok-e visszajönni, mert nincs elég ember. Végül is itt is anyagmozgató vagyok, mert folyamatosan csomagoljuk be a kiállítási tárgyakat, költözködünk. De egyúttal volt lehetőségem befejezni az Andrássy-féle hagyaték feldolgozását. Így születhetett meg az Ilona levelezéseiről készített kötet, a Drága szerelmem.

Veiszer Alinda