Nincs engedélyezve a javascript.
Majd minden összeáll
Majd minden összeáll
Joyo Moyes: Páros, páratlan
2014. december 2.
Jó emberekkel jó dolgok történnek. Ebben hisz Jojo Moyes főhőse, gyerekei pedig őbenne hisznek. Legtöbb mondatuk úgy kezdődik: Anyu azt mondta…, és itt mindig következik egy életigenlő megállapítás, amely szükséges a hétköznapok túléléséhez. A Páros, páratlan új színt mutathat a szerző rajongói számára, azok pedig, akik korábban nem ismerték, és hajlandók félretenni a modern romantikus regényekkel szembeni fenntartásaikat, minden bizonnyal kíváncsiak lesznek Moyes többi regényére is.
Ez a történet egy olyan családról szól, amelyik mindenhonnan kilógott. Egy kislányról, aki egy kicsit stréber volt, és jobban szeretett matekozni, mint kifesteni magát. Meg egy srácról, aki szerette kifesteni magát, és egyetlen törzsbe sem illett bele. És hogy mi történik az olyan családdal, amelyik mindenhonnan kilóg? Tönkremegy, ott marad üres zsebbel, elkeseredve. Itt nincs happy end, emberek…” Ezt írja blogbejegyzésében Nicky az emós fiú, akin már halványul a legutóbbi verés nyoma. A gót srác (ahogyan apja hívja) szinte már megszokta, hogy a gyengébbeket terrorizáló Fisher fiúk állandó célpontja, és igen hosszú út vezetett odáig, hogy „nyisson”, akár egyetlen szót is leírjon magáról vagy a családjáról.

Amikor a regény elején megismerjük, még zárkózott figura, aki füves cigivel képes csak elaludni, délig fel sem kel, hogy hamar elteljen a nap, s mint egy árnyék, úgy jár-kel a világban. A húga csak féltestvére, és az anyja csupán a vér szerinti apja felesége. Illetve csak volt, mert az apa lelépett, depressziójára hivatkozva elmenekült a problémák elől, így a két gyerek ellátása, és a napi küszködés a harmincas évei elején járó Jess-re maradt. Az anya nappal takarít, este pultos egy bárban, eszes, és talpraesett, amolyan „semmi sem fog ki rajtam, azért sem!” – típusú nő. Azt tanítja gyerekeinek, hogy bánjanak úgy másokkal, ahogyan ők szeretnék, hogy velük bánjanak. Bár a váratlan megpróbáltatásokból kijut neki is, és a fizetnivaló szinte betemeti, ettől a szemlélettől nem tántorítja el semmi. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy eddig is csodabogárnak számító kislánya elképesztően tehetséges matematikából, és most bekerülhetne egy olyan iskolába, ahonnan végre nem lógna ki, nem lenne folyton gúnyolódás tárgya.

Cartaphilus Könyvkiadó
Megnézem
„A mínusz egy nem szám, hanem egy hely, ahol egy számnak kéne lennie… Nekem nagyon is világos – mondta Mr. Nicholls. – Én pont úgy érzem magam, mint egy üres hely, ahol egy testnek kéne lennie.”

Jojo Moyes – igen okosan – nem a kétgyerekes takarítónővel indítja a regényét, hiszen az olvasók egy részét elsőre talán nem csigázná fel a többre hivatott, ám kényszerhelyzetbe jutott Jess Thomas. A regény első oldalain mintha egy jogi krimibe csöppennénk: a sikeres, és tehetős Ed Nicholls számonkérése folyik éppen, bennfentes kereskedelemmel gyanúsítják, mert a szeretőjének elárulta, hogy szoftverfejlesztő cégük nagy bejelentésre, jelentős piaci előrelépésre készül, vagyis most érdemes részvényt venni. Ed hibázott. Óriásit. Úgy tűnik, összeomlik eddigi kiszámítható, gondtalan élete. Még az is lehet, hogy börtönben végzi.
Adott tehát egy férfi, akit nagyjából tenyerén hordott az élet, és adott egy nő, aki minden jó pillanatért kőkeményen megdolgozik. De hogyan lehet kettejük között a közös nevezőt megtalálni? Innen érdekes a helyzet! Persze tudjuk, csakis egy romantikus regényben bonyolódhatnak egymásba ők ketten, mégsem válik meseszerűvé ez a találkozás, és a kialakuló szerelem.
A szegény leány-gazdag fiú történeteknél ugyanis jóval komplikáltabb, árnyaltabb a kép. A szerző rafináltan, prózai helyzetek és jelenségek sorozatán vezeti végig a szereplőit (ilyenek például Jess idegesítő lábrázása, a kislány Tanzie sebességkorlátozó hányingere, Ed egynapos ételmérgezésének következményei, vagy a behemót kutya elviselhetetlen szaga az autóban), tehát szó sincs rózsaszín ködfelhőről, negédes egymásra találásról.

Van itt minden, ami természetesen adódhat egy háromnapos út során, van feszengés, összezördülés, és vannak kínos pillanatok, ám Jess és gyermekei számára ez mégis felér egy valóságos nyaralással. No, de hogyan kerülnek ők négyen (plusz a kutya) egy autóba? Nos, adódik egy lehetőség, amitől az anya életük jobbra fordulását várja. Hírt kap egy matekolimpiáról, ahol a fődíj éppen annyi pénz, amennyi fedezhetné Tanzie taníttatásának költségeit. Ja, hogy ez a verseny Skóciában van? Részletkérdés. Jess tőle szokatlan vakmerőséggel, vezetési rutin és biztosítás nélkül, egy roncs autóval indul útnak a két meglepett gyerekkel, meg a kutyával. Ahogy ezt sejteni lehet, hamarosan az út szélén találják magukat. Ed-et meg épp arra viszi a jó sorsa, és egyszerűen képtelen nemet mondani. Pedig szeretne.

Több fontos társadalmi problémát is érint regényben Jojo Moyes, de csak annyira, hogy a romantikára vágyó olvasót ne terhelje agyon a valósággal, s hogy a racionálisabb gondolkodású olvasó ne érezze mesésnek a történetet. Felvetődik itt, ki a valóban gazdag, és milyen kilátásai lehetnek annak, aki szegény? Elgondolkodhatunk azon is, tényleg van-e reális esélye a társadalom perifériáján élő tehetséges kislánynak fizetős iskolába járni. Újra és újra előbukkan a kérdés, miért irritálja az embereket, az, aki különbözik? Miért válik áldozattá, aki más?

A kevesebb, több

Jojo Moyes korábbi regényeit varázslatos, szívszorító, sírós-nevetős jelzőkkel illették a méltatók. Ebben a mostani könyvben azonban a szerző rendkívül visszafogott, mondhatni mértékletes, és valószínűleg ez a regény egyik legnagyobb erénye. Moyes amolyan húzd meg-ereszd meg játékot játszik, nem engedi az olvasót elérzékenyülni. Egy emelkedett pillanat után hirtelen vált, kijózanít, és fordítva. Fejezetenként mutat új nézőpontot, hol egyik, hol másik szereplő szemszögéből éljük át a történetet. Alaposan megismerjük a gondolkodásukat, rácsodálkozunk, mennyit változnak, ez vezet oda, hogy a történet befejezésekor szinte hiányozni kezdenek ezek a karakterek. Az egymással kedvesen perlekedő Jess és Ed, az olykor már mosolygó Nicky, a csigaházából újra előbújó Tanzie, no és a szereplőket látszólag egykedvűen kísérő, de a végén igazi hőssé váló bumfordi kutya, Norman. A páros, páratlan azon kevés modern romantikus regények közé tartozik, amelyekben mintha nem lennének panelek, és nem lenne túlzás. A műfaj rutinos képviselői gyakran mintha patikamérlegen mérnék ki, mi minden kell a sikeres mai romantikus regényhez: egységnyi izgalom, egységnyi erotika, konfliktusok, félreértés, békülés… Mindez természetesen megvan Jojo Moyes könyvében is, de neki sikerül ízlésesen elfelednie ezt, és olyan lendülettel viszi végig az olvasót a történeten, hogy az képes egyhuzamban végigolvasni. A szerző kétszer is megkapta „Az év romantikus könyve” díjat, az elsőt 2004-ben a Tiltott gyümölcs című regényéért, a másodikat 2011-ben Az utolsó szerelmeslevél címűért. Moyest érdekli a történelem, több regénye a múltban játszódik, de remekül bánik napjaink hőseivel is. Nagy sikerű, Mielőtt megismertelek című könyvét például egy lebénult rögbijátékosról mintázta. Tíz évnyi újságírói munkája során szerzett tapasztalatait – Londonban és Hongkongban – jól tudta kamatoztatta eddig megjelent 9 könyvében. 12 esztendeje már kizárólag könyvet ír, több regényében is megjelenik a megkapóan optimista életszemlélet.

Oláh Andrea