Nincs engedélyezve a javascript.
Milyen hosszú egy kilométer?
Milyen hosszú egy kilométer?
Cheryl Strayed: Vadon
2015. január 30.
Magabiztosan sugározza magáról a szupercivilizáció képét az Egyesült Államok: a piaci társadalom, a technikai innováció, a felhőkarcolók, az űrtechnológia, az informatika hazája. E kép alapján nem is sejthetnénk, hogy Amerikában él egy ezzel éppen ellentétes hagyomány is, amit civilizációkritikának nevezhetnénk.
Cartaphilus Könyvkiadó
Megnézem
Ennek talán legfontosabb alapító atyja a 19. századi David Thoreau, aki egy évig minden emberi civilizációtól távol egy kunyhóban élt a Walden-tó partján, s erről a tapasztalatáról írta nevezetes Walden című művét.
Nem társadalomkritikáról van szó, és nem is egyszerűen város és vidék ellentétéről. Pedig az USA-ban ez az ellentét is megvan, s az amerikai vidékről, a kisvárosok és farmok világáról is széles panorámát kapunk az amerikai irodalomból. A civilizációkritika tehát nem a vidéki életforma idealizálása, hanem minden civilizáció szembeállítása az ember nélküli vad, „érintetlen” természet tapasztalatával. Az Egyesült Államokban ugyanis még ma is hatalmas ember által nem lakott területek vannak: ilyen a keleti parttal párhuzamos, Mexikótól egészen Kanadáig 2600 mérföldön húzódó túraútvonal, a Pacific Crest Trail (PCT) által érintett területek nagy része is. A Kalifornia, Oregon és Washington államokon keresztül vezető útvonal sivatagokat, erdőket, magashegységeket (a Sierra Nevada a legmagasabb) és vulkanikus hegyeket, számtalan nemzeti parkot köt össze egymással.
Ennek az útvonalnak egy 1600 kilométeres szakaszát teszi meg Cheryl Strayed regényének hősnője a Mojave sivatagtól a Colorado folyó hídjáig, amelyet Istenek Hídjának neveznek – egyedül. A Vadon hősnője ha meg is ismerkedik és össze is barátkozik a PCT más túrázóival, végig ragaszkodik ahhoz, hogy egyedül tegye meg a több hónapos, embert próbáló utat. Ez az, ami megkülönbözteti ezt a regényt egy regényes útikönyvtől és ami összekapcsolja a Walden hagyományával, amelyben a „vad” természettel való találkozás egybeesik önmagunk újjáalakításával, vagy inkább újrafelfedezésével. S hogy egy nő megy át mindezen, minden bizonnyal ez az oka a regény hatalmas sikerének. A könyv dokumentumregénynek is nevezhető, hiszen az írónő saját élményeit írja le, a főhős az ő nevét viseli: Strayed egyébként ’kóborlót’ jelent.
A regények, akárcsak az utazások titka, a részletekben rejlenek: s ahogy a Vadon az utazás részleteit leírja, abban nincsen semmi romantizálás. A túra a roppant tömegű hátizsákkal (amit Szörnyetegnek keresztel el gazdája) már önmagában iszonyatosan megerőltető, Cheryl lába csupa seb és vízhólyag, a lábkörmei egy idő után leválnak, a háta és válla folyton felsebesedik. A vadonban utazót folyton kíséri az éhség és a szomjúság, gyötri a hőség vagy a hideg, és akkor még nem is beszéltünk a baleset- és életveszélyről a meredek hegyi ösvényeken vagy a kiszáradt sivatagokban, az ösvényt keresztező medvékről vagy csörgőkígyókról.
Miért indul el Cheryl, miért tart ki mégis az úton, és mit tanul meg a vadonban? Egy helyen ezt olvassuk a vadonban járás tapasztalatáról: „A gyaloglás alapjaiban volt más helyváltoztatási mód, mint azok, amelyeket addig ismertem. A kilométerek nem unalmasan és egyhangúan húztak el mellettem. Mindegyik elnyújtott, testközelből szemlélt küzdelem volt a gazokkal és göröngyökkel, fűszálakkal és szélben elhajló virágokkal, fákkal, amelyek fölém tornyosultak és meg-megreccsentek. Minden kilométer a zihálásom hangját jelentette, a talajhoz csapódó lábam zaját, a síbotom koppanását minden lépésnél. A PCT-n megtanultam, hogy milyen hosszú is egy kilométer. Nem volt olyan kilométer, amihez ne nagy alázattal közelítettem volna.” A folyamatos küzdelem, testi kínok és nélkülözések, a felőrlő monotonitás közben és azokkal együtt fokozatosan körvonalazódik egy másik tapasztalat: hogy ez a kimerült, elkínzott test képes a vadonban élni és továbbjutni. Képes, ha alázattal közelít ahhoz, amivel szembefeszül, ha odafigyel a vadon jelzéseire. Ha észreveszi, hogy ezt a képességet sok más ember támogatása teremtette meg benne, hogy bár magányosan kell végigcsinálnia, nincsen egyedül. A test, ami először fájdalmas határnak mutatkozik, ütközőpontnak és átjárónak bizonyul, ahol külső és a belső, én és mások, ember és természet kölcsönhatása zajlik. A hosszú út során a vadon megnyílik, a test és tudat időről időre a nagy természet részeként tapasztalja meg magát: ezek a szépség és egy addig elképzelhetetlen intimitás pillanatai. Az olvasó számára emlékezetes marad a rókával vagy a szarvassal való találkozás leírása, és hogy éppen ezek a tapasztalatok azok, amik döntő szavakat váltanak ki az utazóból.
A regény nagy témája a gyász, mivel a hőst édesanyjának halála, és családjának azt követő széthullása ösztönzi arra, hogy végül nekivágjon a PCT-nek. És nem akármilyen gyászról van szó, hanem egy elvált asszony korai haláláról, akinek szeretete pótolhatatlan árván maradt gyermekeinek. A regény újra és újra megmutatja, hogy az ilyen gyász, egy ennyire mély seb nem látható. Éppen azért, mert mindent áthat, mindent megváltoztat, az identitáson ejt sebet. A regény érzékletesen írja le, ahogy a gyász elszabadítja a pusztítást: ami anyjuk után „marad”, a ház, a tárgyak, a szokások, az mindenkinek valahogy túl fájdalmas, nem megőrizni, hanem eltüntetni szeretnék. Ennek az időszaknak a kaotikus, pusztító érzéseit sűríti össze a döbbenetes jelenet, amikor lelövik anyjuk egykor imádott Lady nevű lovát.
Cheryl, maga sem tudja miért, lerombolja házasságát, egy drogos sráccal kezd járni, s amikor teherbe esik tőle, elveteti magzatát. Így történik, hogy amikor elkezdi a PCT túrát, korábbi életéből már jóformán minden elpusztult, teljesen magára marad. Pár kedves könyvét viszont elviszi magával, esténként a sátrában olvas belőlük pár oldalt, amíg el nem nyomja az álom. Útjának szimbóluma lehetne, hogy az elolvasott lapokat reggel elégeti, hogy ne legyen felesleges súly a hátizsákjában. A könyvégetés általában az embertelenség, a barbárság jelképe (gondoljunk a náci könyvégetésekre), itt éppen ellenkezőleg, azt jelenti, hogy az utazó elsajátította a könyvet, hogy vérévé vált.
És ebben különbözik a civilizációkritika a barbárságtól. A médiumok által egyre inkább eluralt világban, a valódi jelenlét helyett virtuális élményeket kínáló civilizációnkban utal arra az alapvető eszköztelenségre, ami boldoggá teszi az embert. Cheryl kedvenc verseskönyvéről, melynek címe Álom egy közös nyelvről, így ír: „Kinyitottam a könyvet és belelapoztam, előrehajoltam, hogy a tűz fényénél jobban lássam a szavakat. Úgy tucatnyi versbe olvastam bele, s mindegyik annyira ismerős volt, hogy valami különös biztonságérzetet nyertem belőle. Ezeket a sorokat mondogattam magamban a gyaloglással töltött napokon. Gyakran azt sem tudtam, hogy mit jelentenek, ugyanakkor egy másik szinten tökéletesen tisztában voltam az értelmükkel, mintha egyszerre állt volna előttem jelentésük, s ugyanakkor kartávolságon kívülre került volna, mint egy felszín alatt sikló hal, amit puszta kézzel szeretnék elkapni – hisz annyira közel van, annyira itt van, annyira az enyém –, de mihelyt utána nyúlok, már el is cikkan.”

Isztray Simon


Cheryl Strayed: Vadon
–részlet –
Fordította: Gázsity Mila

Megújult elszántsággal baktattam aznap a hőségben. Greg belém vetett hite annyira felvillanyozott, hogy a túra feladására nem is gondoltam. Gyaloglás közben inkább az ellátmányos dobozban található jégcsákányon töprengtem. A jégcsákányon, ami elvileg az
enyém. Fekete és ezüstszínű, veszélyes külsejű szerszám volt, egy közel hatvan centi hosszú fémtőr, a tetején keresztben egy másik, rövidebb tőrrel. Megvettem, hazavittem és betettem a Kennedy Meadows feliratú dobozba, azt feltételezve, hogy mire eljutok Kennedy
Meadowsba, addigra valahogy azt is tudni fogom, hogyan kell használni. Merthogy útközben valami megmagyarázhatatlan módon tapasztalt hegymászóvá növöm ki magam.
Mostanra persze már több eszem volt. Az ösvény szerénységre tanított. Ha nem gyakorolok a jégcsákánnyal, akkor kétségtelenül nagyobb eséllyel nyársalom fel vele magam, ahelyett hogy segítségével ne szánkózzak le a hegyoldalról. Aznap akárhányszor pihenőt
tartottam a harmincnyolc fok körüli hőségben, belelapoztam az útikönyvembe, hátha találok valami hasznosat a jégcsákány alkalmazásáról. De nem találtam. Arra viszont kitértek benne, hogy a havas terepen túrázáshoz nemcsak jégcsákányra, de mászóvasra is szükségem lesz, tudnom kell nagy biztonsággal használni az iránytűt, és rendelkeznem kell „a lavinák iránti egészséges tisztelettel”, valamint egy „jó adag hegymászó észjárással”.
Becsaptam a könyvet és továbbgyalogoltam a hőségben a Dome Land ősvadonjában, abban reménykedve, hogy egyenesen egy jégcsákány-felhasználói tanfolyam felé kutyagolok, amit Greg tart majd nekem Kennedy Meadowsban. Alig ismertem, s mégis úgy tekintettem rá, mint valami világítótoronyra, északi vezérlőcsillagra. Ha ő meg tudja csinálni, gondoltam
indulatosan, akkor én is. Nem keményebb legény nálam. Nincs nálam keményebb legény, mondogattam magamnak kevés meggyőződéssel. Azokban a napokban valósággal mantráztam ezt a mondatot. Amikor megtorpantam egy újabb cikcakkos útszakasz előtt,
vagy imbolyogva lecsoszogtam valami térdgyötrő lejtőn, amikor a zoknimmal együtt itt-ott a húsom is lejött a lábamról, amikor egyedül, magányosan hevertem sátramban éjszaka, gyakran fennhangon tettem fel a kérdést: „Ki keményebb legény nálam?”
A válasz mindig ugyanaz volt, még akkor is, ha tudtam, mennyire képtelenség, de azért kimondtam: „Senki”.

Gyaloglás közben a táj lassan sivatagosból erdősre váltott. A fák egyre magasabbra nőttek és egyre dúsabban zöldelltek, az alacsony patakmedrek mélyén gyakrabban csillant vízér, a rétek tele voltak vadvirággal. Láttam virágot a sivatagban is, csak ott nem nőttek ilyen bőségben, valahogy egzotikusabban néztek ki, ritka és kivételesen feltűnőek voltak. A vadvirágok, amelyek most kerültek az utamba, jóval hétköznapibb látványt nyújtottak, nagy, élénk színű szőnyegben borították a talajt, vagy az ösvény árnyékosabb peremét szegélyezték. Többet is ismerősnek találtam, mert vagy ugyanahhoz a fajtához tartoztak, mint a minnesotai nyarak növényei, vagy nagyon közeli rokonaik lehettek. Ahogy ellépkedtem mellettük, olyan tisztán éreztem anya jelenlétét, hogy egészen biztosra vettem, itt van velem.
A Greggel való találkozásunk délutánján láttam meg az első medvémet az ösvényen, pontosabban, először csak egy összetéveszthetetlen, határozott horkantást hallottam, amitől földbe gyökerezett a lábam. Amikor felnéztem, egy állatot pillantottam meg néhány méterre a turistaúton. Négykézláb állt és akkora volt, mint egy hűtőszekrény. Amikor a szemünk összetalálkozott, ugyanaz a riadt kifejezés jelent meg mindkettőnk képén.
– MEDVE! – visítottam, és a sípom után kaptam, de az állat már megpördült és eliszkolt, vaskos hátsója szinte hullámzott a napfényben, a sípomból pedig valami gyilkosan hangos zaj szakadt ki.
Jó pár percbe beletelt, mire összeszedtem a bátorságomat, hogy folytassam az utat. A felismerés mellett, hogy kénytelen leszek ugyanabba az irányba gyalogolni, amerre a medve futott, arra is rádöbbentem, hogy az állat nem fekete medvének tűnt. Fekete medvét korábban rengetegszer láttam már, Minnesota északi erdőiben rengeteg volt belőlük. Gyakran nagyon hasonló módon sikerült rájuk ijesztenem, ha a házunk mellett húzódó murvás úton baktattam vagy futottam. Csakhogy azok nem ilyenek voltak. Hanem feketék. Feketék, mint a kátrány. Ez a medve nem hasonlított rájuk. A bundája fahéjszínű volt, itt-ott szinte már szőkés.
Bizonytalanul továbblépkedtem, próbáltam elhitetni magammal, hogy nem grizzlyt és nem barnamedvét, vagyis nem a fekete medve ragadozóbb hajlamú rokonát láttam. Persze, hogy nem. Az lehetetlen. Azok a medvefajok már rég nem élnek Kaliforniában, évekkel ezelőtt levadászták az összest. De akkor miért volt ez a medve olyan nagyon-nagyon és egyáltalán… nem fekete?

Még egy órán át szorongattam a sípot, és fennhangon énekeltem is, nehogy túlságosan meglepjem a hűtőszekrény méretű, fogalmam sincs, milyen fajtájú medvét, amennyiben újra összefutnánk. Harsányan daloltam végig a repertoáromat. Hangom egy darabig hamis bátorsággal csengett, de aztán hagytam, hogy a fejemben egyvelegeket sugárzó adó vegye át az irányítást, és sorra énekeltem olyan számok részleteit, amiket szívesen hallgattam
volna.
Pontosan a nótázás miatt léptem rá majdnem egy csörgőkígyóra. Nem jöttem rá ugyanis, hogy a folyamatosan hallható, egyre erősödő zörgést valóban egy kígyó csörgője adja ki. S nem is akármilyen, hanem egy karvastagságú példány farka végén díszelgő csörgő.
– ÁÁÁÁH! – sikítottam, amikor pillantásom a tőlem egyméternyire heverő, összetekeredett kígyóra esett. Ha képes lettem volna ugrani, megtettem volna. Így csak nekilendültem, de a lábam ott ragadt a talajon. Ugrás helyett rémülten jajveszékelve igyekeztem valahogy elkecmeregni a kígyó felém forduló tompa kis feje elől. Beletelt vagy tíz percbe, mire összeszedtem a bátorságomat, és egész testemben reszketve, nagy ívben megkerültem az állatot.
A nap hátralevő részében igen lassan lépkedtem, szemem folyamatosan fürkészte a látóhatárt és a talajt, minden zajra riadtan rezzentem össze, közben pedig állandóan azt mondogattam magamban: „Nem félek”. Bármennyire megráztak is ezek a találkozások,
azért mégis hálás voltam, amiért megpillanthattam pár állatot, amiért osztoztak velem élőhelyükön, amit egy csöppet már kezdtem a magaménak érezni. Ahogy utam első szakaszának végéhez közeledtem, ráébredtem, hogy minden gyötrelmem ellenére valami szeretetféle kezd kibontakozni bennem a PTÖ iránt. Bármily nehéz is volt, hátizsákomat már-már eleven társnak tartottam. Már nem az abszurd Volkswagen Bogár volt, amit két hete oly nagy keservek közepette a hátamra vettem a mojavei motelszobában. Mostanra neve is lett: Szörnyeteg.
Ezt persze becenévnek szántam. Elképesztett, hogy a hátamon tudok vinni mindent, amire csak a túléléshez szükségem van. És a legdöbbenetesebb az volt az egészben, hogy tényleg képes voltam cipelni. Hogy elviselem az elviselhetetlent. Hihetetlennek tűnt, hogy bonyolult életem ennyire egyszerű tud lenni. Talán teljességgel helyénvaló, merült fel bennem, hogy nem azzal töltöm napjaimat az ösvényen, hogy a bánatomon merengek, mert talán az érzelmi kínok egy része elszáll, ha kénytelen vagyok a fizikai gyötrelmeimre
koncentrálni. A második hét végén vettem észre, hogy túrám kezdete óta egy könnyet sem ejtettem.