Nincs engedélyezve a javascript.
„Nem vagyok forradalmár alkat"
„Nem vagyok forradalmár alkat"
Az 1956 őszén nemzetőrnek álló Charles Fenyvesi visszaemlékezése a szabadságharcra
október 13.
Elsőéves egyetemistaként csöppent bele az októberi forradalomba Charles Fenyvesi, aki bár saját bevallása szerint nem forradalmár alkat, kivette a részét a forradalom néhány reményteli napjából, majd annak leverése után több tízezer társával Nyugatra menekült a megtorlás ellen. A jelenleg Los Angelesben élő neves szerző a Könyvjelző kérésére idézte fel élete meghatározó heteit.

Az 1956 júniusában a Toldy Ferenc Gimnázium diákjaként érettségizett Fenyvesi Károly álmában sem gondolta volna, hogy alig fél évvel később el kell hagynia Magyarországot, mégpedig egy bukott forradalom után, amelyben alkalmi nemzetőrként játszott saját meglátása szerint szerény szerepet. 1956 őszén teljesen más dolgok foglalták le: a helyét kereste a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, ahol irodalom szakos hallgatóként kezdte meg az első évét, majd a nagy 1956-os árvíz utómunkálatai során segédkezett önkéntesként egy kis faluban a Dráva mellett. A fiatal egyetemista épp Rajk László újratemetésének napján, október hatodikán tért vissza Budapestre. Bár a temetés a forradalom előjátékának bizonyult, a jelen lévő Fenyvesi Károly ekkor még ebből keveset érzékelt. „Éreztem, hogy változnak a dolgok az országban, de az, hogy ebből forradalom lehet, az eszemben sem volt. Elég gondom volt a beilleszkedéssel Debrecenben, a saját bajaimmal foglalkoztam.”
Néhány héttel később azonban az események sűrűjében találta magát. A forradalmi lendület Debrecenben is az egyetemi hallgatókat vitte leginkább előre, annyira, hogy pár órával a budapesti eseményeket is megelőzték. Fenyvesi Károly hallgatótársaival együtt október 23. reggelén monstre tüntetésen vonult végig a városon, a lakosság látványos támogatása mellett. „Az utcára kigyűltek a kisasszonyok, feleségek, öreg nénik, és nagyon finom vajas és lekváros kenyereket osztogattak nekünk. Mindenki tudta, miről van szó, miért vagyunk az utcán.” A tüntetés spontán mivoltát jól jelezte, hogy még transzparensek sem igen voltak, ám a Kossuth Lajos azt üzente és a Nemzeti dal jelentését mindenki értette. A pesti és a debreceni diákok között a lehetőségekhez képest igen szoros volt a kapcsolat, folyamatos volt a kommunikáció. A prímet a felsőbb évesek és az oktatók vitték, ám Fenyvesi Károlynak is jutott feladat: miután meglehetősen jó volt angolból, ő hallgatta a BBC rádióműsorát és fordította társainak. A lázas tanácskozások során a legnagyobb élményt az országos összhang érzése jelentette a fiatal diák számára. „Hittünk abban, hogy az oroszok is látni fogják, hogy nem vagyunk nácik, nem vagyunk ellene semminek, csak ennek a kegyetlen, vesztes társaságnak: Rákosinak, Gerőnek, Farkas Mihálynak. Aztán persze nem így lett.”

A diákokból rögtönzött nemzetőrséget is verbuváltak, rövid kiképzésen estek át, és fegyvert is kaptak. Kiképzőjük nevére 60 év távlatából is emlékszik Fenyvesi Károly: Nagy Imre.
A néhány napos szabadságnak a nyomasztó túlerőben lévő, tankokkal érkező szovjet csapatok bevonulása vetett véget, és bár a diákok letették a fegyvert, ezt komoly feszültség előzte meg. Fenyvesi Károly visszaemlékezése szerint egy kárpátaljai származású, magyarul is beszélő katona beszélte rá a szegényesen felfegyverzett, képzetlen diákokat a fegyverletételre, majd egy nagy terembe terelték őket, ahol 11-12 órán keresztül kellett állniuk, ezután engedték el őket. Ekkor már lehetett tudni, hogy a szovjet tankok Budapestet is bevették.
A 19 éves diáknak nagy nehézségek árán végül sikerült beszélnie Budapesten lévő édesanyjával, aki egyből hazahívta, az utat diáktársaival egy teherautó csomagterében tette meg. Otthon azonnal felmerült a hogyan tovább kérdése.Bár a család hevesen ellenezte, Fenyvesi Károly az emigráció mellett döntött, és ezt a nehéz döntést megkönnyítette a hazatérése utáni incidens. A Királyhágó teret szovjet tankok vették körül, a 19 éves ifjú pedig úgy gondolta, hogy jó ötlet szóba elegyedni a katonákkal. „Először csak oroszul beszéltem velük, arról győzködve őket, hogy mi nem vagyunk fasiszták, és Puskint idéztem nekik, majd felálltam az egyik tankra, és felszólítottam őket arra, hogy menjenek haza. Erre már kisebb tömeg csődült körém, a katonák pedig leparancsoltak a tankról azzal, hogy mindjárt lőnek, ha nem engedelmeskedem. Ezután tudtam, hogy nem maradhatok Magyarországon.”
A fiatal diák a Szent János kórházban oroszul gépelt le egy papírt, amely alapján Bécsbe indultak orvosságért, majd két volt osztálytársa társaságában indult el Sopron felé az ekkor már népvándorlássá duzzadt menekültáradattal. Sopronnál elfogták és megverték őket, ám meglehetősen furcsa módon kiszabadultak. „Reggel óriási kiáltozásra ébredtünk: a laktanya udvara tele volt elfogott emberekkel, és az ávósok nem tudtak mit kezdeni ekkora tömeggel. A végén egyszerűen mindenkit kiebrudaltak, miután felírták az adatainkat, mi pedig elindultunk Ausztria felé.”
Minden kalandja ellenére Fenyvesi Károly nem tartja magát szabadságharcosnak: mint mondja, mindössze annyit csinált, hogy volt egy puska a kezében, amit nem is használt. Az államhatalom mindenesetre máshogyan vélekedett: pár nappal távozása után jelentek meg édesanyjánál, és az akkor már biztonságban lévő fiú után érdeklődtek.Fenyvesi Károly, illetve ahogy külföldön nevezik, Charles Fenyvesi útja az Egyesült Államokba vezetett, de az évtizedek során hosszabb időt töltött el Indiában és Izraelben is, és olyan lapok újságírójaként szerzett nevet magának, mint a The Washington Post és a The Jerusalem Post. A rendszerváltás környékén térhetett csak haza; első könyve, az Amikor a világ kerek volt, abból a szomorúságból született, amikor a nyolcvanas években elhunyt nagybátyja temetésére nem jöhetett haza.
A Toldy Ferenc Gimnázium ‘56-os évfolyamának mintegy harmada hagyta el az októberi forradalom után az országot, ám az egykori osztályközösség a mai napig összetart, a még élő osztálytársak évente szerveznek osztálytalálkozókat, amelyeken Fenyvesi Károly is igyekszik részt venni. Az 1956 őszén történtek egész életén át vele maradtak. „Hat évtizeddel később, egy másik kontinensen mély hálát érzek, hogy részt vehettem a történelem egy fényes pillanatában. Ezt a hálát nem tudom viszonozni, sőt kellőképpen kifejezni sem. Az érzelem nem múlik el. Csak az idő marad és vele az adósság.” – fogalmaz.

Stemler Miklós