Nincs engedélyezve a javascript.
Nyílt levéltitkok
Nyílt levéltitkok
Géra Eleonóra
2015. november 30.

Tetűirtás vagy poloskainvázió, rózsakert vagy nagymosás, megunt kérő kikosarazása, svájci leányneveldékbe címzett anyai jó tanácsok, női választójog és kívánatos, vagy megtűrt női karrierek. 1860 és 1914 között keletkezett magánlevelekből kibontakozó civil történelmi olvasókönyv született. Szécsi Noémi író Géra Eleonóra művelődéstörténésszel közösen az utolsó békeidők női levelezéséből alkotott pletykákban és drámákban nem szűkölködő társadalomrajzot A budapesti úrinő magánélete (1860-1914) címmel. A korszak úrinőivel történő társasutazásra Géra Eleonóra kalauzolásával indulunk.


Mennyire feldolgozott, mennyire hozzáférhető a korszak magánlevelezése? Egyáltalán: ki érdeklődik illatos női levelek gyűjtése, feldolgozása iránt?


A nagy közgyűjteményekben régebben az a szemlélet dívott, hogy ha nem a magyar történelemben fontos szerepet játszó történelmi, vagy nagy nemesi családról van szó, akkor nem túl érdekesek a magánlevelek. A XX. század végén kezdett felértékelődni Nyugat-Európában az úgynevezett személyes magántörténelem. Hogy az egyszerű polgár érdekes még akkor is, ha semmi különöset nem tett le az életben. A hétköznapi élet kutatása külön diszciplína lett.


Népszerűsítő, tudományos, vagy irodalmi ihletettségű könyvről beszélünk?


Tudományos igénnyel készült, ismeretterjesztő kötetről van szó. Korábban is gondoltam arra, hogy írni kellene valami olyat a XIX. századi nőtörténetről, ami a nagyközönség számára is érdekes lehet. De a XIX. század nagyon hosszú, ráadásul az I. világháborúig tart. Életmód tekintetében, társadalmi viszonyok tekintetében 1914, a világháború kitörése nagyon komoly határnak számít. Nagyon régóta tartok erről előadásokat az egyetemen, Noémi hallotta az egyik közös ismerősünktől, hogy ilyenkor nem férnek be a terembe, és megkeresett. Már az elejétől megtaláltuk a közös hangot. Nagyon szeretem az olyan szövegeket, ahol irodalmi szempontokat is be lehet hozni, és ismertem már Szécsi Noémi Halcsontos fűző című, a témával foglalkozó blogját. A könyv az utolsó pillanatig közös munka volt. Noémivel sok órát töltöttünk beszélgetéssel az egyetemen, később közösen is tartottunk doktori órát, arra is kíváncsiak voltunk, hogy mi az, ami a diákokat érdekli.

Mi érdekelte őket? Mi okozott meglepetést?

A nőtörténet önmagában, a házasság környéki dolgok, a gyermeknevelés témaköre, meg a táplálkozáskultúra is. Úgy él az emberek fejében, hogy ezek az úrinők csak ültek otthon, zongorázgattak, festegettek, és amikor az ember felsorolja, hogy egy háziasszonynak mi mindenre kellett odafigyelnie, akkor elcsodálkoznak. Például azon, hogy az egészségtudatos táplálkozás gyökereit ebben a korban kell keresni. Hogy az anyának feladata volt, hogy megtalálja az aznap levágott csirkét a piacon, vagy képben kellett lenni ahhoz, hogy honnan lehet az országból tojást rendelni nagy tételben. Nagyon sokan azt gondolják, a főváros környéki nyaralók a pihenést szolgálták, holott azok az élelmiszer-beszerzésnek is fontos terepei voltak.

Európa Könyvkiadó
Megnézem

A XIX. század modern lányairól, asszonyairól beszélünk?


A kötet hangsúlya azon az új leánynemzedéken van, amely az 1860-as évektől nevelődött ki. őket már nem elsősorban háziasszonynak és anyának nevelték, valamiféle szakképzést is próbáltak nekik adni. A századfordulón hatalmas propagandája volt annak, hogy a gondos apa meg anya kenyérkereső pályára is felkészíti a lányát. Azoknak a nőknek, akik nem tudtak mondjuk zongorázást vagy nyelveket tanítani, és nem mentek férjhez, az lett a sorsuk, hogy családról családra vándoroltak, ha szerencséjük volt, akkor szívesen látták őket, ha nem, akkor tudatosították bennük, hogy ők itt a szegény, megtűrt rokonok. Hiszen nevelőnőnek nem mehettek el, az a társadalmi süllyedésnek olyan szintje lett volna, amit a család nem engedhetett meg magának.


A jórészt publikálatlan magánleveleken kívül milyen források segítették a feldolgozást?


Rengeteg visszaemlékezés, irodalmi művek, nagyon jelentős sajtóanyag, továbbá lényegében az összes korabeli életmódbéli tanácsadót megnéztük, a levelezési tanácsadótól kezdve az illemtankönyvekig, háztartási útmutatókig, leányiskolai tankönyvekig.


Többek közt Vajda János is írt ilyen könyveket.


Neki is kellett valamiből élnie. A diákjaim rendszerint tátott szájjal néznek, amikor említem. Ez jó üzlet volt ebben a korszakban, amikor elvárták, hogy a nők az életmódhoz kapcsolódó tanácsadó irodalmat is ismerjék.


Mit jelentett abban a korban a levél? Hiszen azok reprezentálták egy család életét, történetét…


Akkora súlya volt, hogy a levelezés tudományát oktatni kellett, a leánynevelésnek fontos része volt. Kalocsa Róza illemtankönyve is nagy fejezetet szentel annak, hogy milyen fontos a levelezési készségek elsajátítása. El is mondja: a levél azért fontos, mert az írója kifejezi azt is, hogy milyen műveltséggel rendelkezik. Feltétlenül helyesírási hibák nélkül, logikusan felépítve és megfelelőképpen fogalmazva kellett írni, és nagyon fontos volt tudni azt is, hogy különböző alkalmakkor milyen formulákat kell alkalmazni. A társadalmi finomságokkal is tisztában kellett lenni: hogy az életkorban, rangban felette vagy alatta állót, vagy egy szinten levőt hogyan kell megszólítani. Bizonyos alkalmakkor hogyan kell tőle elbúcsúzni. Ezt gyerekkortól gyakoroltatták a leányokkal, kezdetben még csak a legközelebbi rokonoknak írtak, és a család ki is elemezte a leveleket. A nők számára fenntartott ajándékok között a levélpapír, az írókészlet, vagy a levelek őrzésére is szolgáló doboz a legfontosabbak közé tartozott.


Ha őrizték, akkor újra is olvasták a leveleket?


Amit leírtak, azt komolyan is vették. A programok közé tartozott, hogy megmutatták az ismerősöknek. Ha egy leány elutazott messzire tanulni, akkor azzal számolnia kellett, hogy az ismerősök is kíváncsiak lesznek a levelére. Egy-egy teadélután, vizit nagyon jó alkalom volt arra, hogy felolvassák őket. Ez egy interaktív folyamat volt, a kedvencem az, amikor beírták a levélbe, hogy ha ez és ez ott van, akkor ezt és ezt a mondatot hagyják ki. Még a reakciókra is kíváncsiak voltak, például a következő levélben szokás volt megkérdezni, hogy a felolvasáskor mondott-e valaki valami érdekeset. Ráadásul nem csak az úri társaságnak mutatták meg, hanem olykor a cselédnek is. És van úgy, hogy a magyar levélben ott van a német cseléd reakciója németül, hogy mit szólt akkor, amikor hallotta, hogy a kisasszony saját kezével súrolta a fazekat, vagy magára öntötte a teát a külföldi nevelőintézetben.


Melyek a tabuk a levelekben? Írtak-e egészségi állapotról, szexuális kérdésekről?


A tabuk teljesen mások voltak, mint ma. A betegségekkel kapcsolatos részleteket egészen naturálisan kifejtették. Ma nem nagyon beszélünk arról, hogy a hasmenésnek milyen részletes tünetei vannak. A XIX. századi embernek más volt a viszonya betegséghez, az az élet részének számított. Akárcsak a halál: az utolsó pillanatok taglalása is érdekelte az embereket. A férfi-női viszony viszont nagyon problémás volt ebben a korszakban.


Nem képzelhető el, hogy egy anya felvilágosítja levélben egy svájci intézetben tanuló lányát?


Ezt a témát azért is kerülték, mert ez felhasználható lett volna ellenük, még valaki rosszra gondolt volna. Sok nő vallotta még azt a nézetet, hogy a leányát elég felvilágosítani a nászéjszaka előtt. A mainál jóval szemérmesebben leveleztek a terhesség vagy a menstruáció bizonyos kérdéseiről is. Bár előfordult, hogy a menstruációról kis cédulákat írtak, azokat berakták a levélbe – amit a mama bontott fel – és a cédulát csak ő olvasta el. Ez azért is érdekes, mert elvárták ugyanakkor azt is, hogy ha a leány nem tartózkodik otthon, akkor levélben neveljék őt. A levélben nevelés művészetéről pedig külön fejezeteket lehetne írni.

Józsa Márta

Úrinő, halcsontos fűzőben

Szécsi Noémi, A budapesti úrinő magánélete (1860-1914) című kötet társszerzője

A Halcsontos Fűző nevű blog a Gondolatolvasó 2013 novemberi megjelenése alkalmából indult útjára: akkor már a második 19. században játszódó regényt írtam meg. Ilyenkor az vezérel, hogy valóságos, lélegző figurákat teremtsek, így igen sajátos szempontból gyűjtögettem anyagot a könyveimhez: a történelmi eseményeken túl egy adott kor embereinek testi valójához kötődő élményei, az őket körülvevő fizikai környezet és a korszellem érdekelt.


A Nyughatatlanokhoz például olyan anyagokat kerestem, hogy miként élte meg a 19. századi nő a szexualitást a házasságon belül és kívül, mit tett a fogamzásgátlás érdekében, hogyan szenvedte el a terhességet és a szülést, miképpen viszonyult saját anyaságához és gyermekeihez. A talált anyagokat aztán nem csupán a regényben és a blogon dolgoztam fel, de immár egy könyvbe is bekerültek.

Azonban amikor a könyv ötlete két éve megszületett bennem, többet szerettem volna, mint pusztán a blogbejegyzéseket sorba rendezve viszontlátni. Elképzeltem, én mit olvastam volna szívesen, amikor regényt írtam: egy a 19. századi nők hétköznapjait megjelenítő színes tablót. Ha vakmerő is vagyok, azt azonnal felmértem, hogy egyedül nem vághatok bele ebbe a vállalkozásba, ám a történészek közül sem foglalkozik mindenki a magánélet történetével.

Ezért külön szerencsémnek tekintem, hogy megismertem Géra Eleonórát, akivel többé-kevésbé felosztottuk magunk között a terepet: ő szakmájából adódóan alaposan ismeri a szakirodalmat és otthonos különféle levéltárakban, én pedig mindig lelkesen olvastam a sajtótermékeket, és igyekeztem az irodalmi művekben is fellelni a kor lenyomatát. De át-átruccantunk a másik területére és megosztottuk a leleteinket, s talán éppen ezért alakult úgy, hogy bár az egyes témákat külön-külön dolgoztuk fel, a könyv szövege mégis egységes lett.

Az olvasónak feltűnik majd Jókai Mór erős jelenléte a könyvben: ez nem véletlen, hiszen példátlan népszerűsége miatt minden 1860–1914 között élő nő fejében ott voltak művei, nőalakjai máig meghatározzák a gondolkodásunkat a 19. századról. Ugyanakkor néhány éve ébredtem rá, hogy milyen nagyszerű nőtörténeti forrásként szolgálnak a Jókai közelében élő nők visszaemlékezései, amelyek eredetileg azért születtek, hogy az írófejedelemmel töltött becses pillanatokat felidézzék. Eközben a női családtagok kiteregették egymás magánügyeit, feljegyezték a másik szokásait, sőt ítélkeztek is egymás felett. Több se kell az erkölcstörténet felvázolásához!

Fontos volt, hogy sokféle módon hallassuk a nők hangját, ezért a magánlevelek, naplók és visszaemlékezések mellett rengeteget idéztünk újságírónőktől, tanácsadókönyvek szerzőitől és írónőktől. Mindezeket a forrásokat végigolvasva nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem torz kissé az a művelődéstörténeti kép, amelyet a 19. századról és benne a nőkről eddig kaptunk. De remélem, hogy aki megismerkedik a könyvben szereplő nők életmódjával, gondolkodásával, nehézségeivel és teljesítményeivel, nem csupán a 19. századi nőkre fog máshogyan tekinteni, de kicsit a 19. századi magyar történelemre is.