Nincs engedélyezve a javascript.
Sándor Anikó: Látni akartuk életünk filmjét
Sándor Anikó: Látni akartuk életünk filmjét
Cheryl Strayed: Vadon
2015. július 3.
Átlagos középkorú nő vagyok, az effajta lét minden küzdelmével. Pár hónapja azonban becsuktam egy ajtót, mögötte hagyva az addigi életemet, a munkámat,
a teljes létbiztonságot. Elegem lett az évtizedek óta feszítô elégedetlenségből, és világgá mentem.

Körülöttem sorban betegedtek meg az emberek a stressztől, a megfelelni akarástól, és egyre-másra mentünk temetésre is. Úgy éreztem, ha nem lépek, ha nem hallgatok a belső hangomra, amely azt súgja: „elég volt!”, én leszek a következő. Senki sem akarta elhinni, amikor egy nap felálltam légkondicionált luxusirodám hűs íróasztala mellől, és azt mondtam: ennyi volt, most elmegyek.
Ha Cheryl Strayed Vadon című könyvét én írtam volna, körülbelül így kezdődne. Azzal folytatnám, hogy elmesélem az El Caminón, a 800 kilométeres spanyolországi zarándokúton megélt, józanul máig felfoghatatlan élményeimet, amelyeket másnak biztosan nem hiszek el.
Vagy nem, talán nem is az El Caminóról mesélnék, hanem Argentínáról. Arról, hogy önként vállalt munkanélküliségem első hetében hogyan szálltam fel – egy Youtube-os street-tangós videoklip hatására – a gépre, amely megkerülte a fél világot, mielőtt leszállt Buenos Aires repülőterén. Megírnám, újonnan kivívott szabadságom feletti örömömben hogyan költöttem el minden megtakarított pénzemet tangó leckékre, elhessegetve minden okvetetlenkedő gondolatot azzal kapcsolatban, hogy miből fogok élni, ha hazamegyek.
De az is lehet, hogy mégis inkább Indiáról írnék. Miként gondoltam át az életemet abban a pár percben, amikor Auroville közelében – ahová azért mentem, hogy megtapasztaljam a oneness-t, a totális egység érzését egy futurisztikus-misztikus-spirituális, a hatvanas évek amerikai hippijei által létrehozott paradicsomi világban – a szoknyás riksás bekanyarodott velem a kihalt, éjszakai erdőbe...


Cartaphilus Könyvkiadó
Megnézem

Négy évvel hazatértem után, a napokban az eső bekergetett egy moziba, ahol a Vadont vetítették. A filmtől kedvet kaptam a könyvhöz, így hamarosan újra magamra öltöttem életem legfontosabb negyven napjának képzeletbeli kellékeit, a bakancsot, a hátizsákot, a kalapot, és hosszú útra indultam Cheryllel.
Június első hetében léptünk a Pacifikus Túraösvényre, ahogy én is annak idején a Caminóra. Cheryl rózsaszín napszemüveget vett az útra, én lila melltartót. Első pillanattól rokonságot éreztem az amerikai lánnyal, aki úgy fogalmazta meg a maga motivációját, hogy szétesett az élete. Én meg az enyémet úgy, hogy nem lehet, hogy csak ennyi volt. Ezúttal ezerötszáz kilométert gyalogoltunk, a Mojave-sivatagtól Washington államig, szemben az én korábbi nyolcszázammal, Roncesvallestől Santiago de Compostelláig.
„Ez nem én vagyok. Én nem így élek. Elég ebből. Elég!” – sóhajtotta Cheryl könyve lapjain. Én pedig: „Nem akartam a korábbi életemet, soha többé! Nem akartam szorongásban, haszontalanságban, hazugságok csapdájában vergődni tovább.” Ezt mondtam Roncesvallesben, az Út első méterén.
„Ki vagyok én?” – tette fel ő a kérdést.
„Ki vagyok én?” – kérdeztem magamtól Észak-Spanyolországban.
„Ha cserben hagy az erőd, győzd le önmagad!” – mondta elszántan ő. Én pedig felkiabáltam a felhős galíciai égbe: – „Ugye, nincs közöttünk vita abban, hogy győztem?”
Több mint 1500 kilométert gyalogoltunk Cheryllel az Egyesült Államok nyugati partvonalán. Átkeltünk a Mojave sivatagon, megmásztuk a Sierra Nevadát, Kalifornián és Oregonon is átgyalogoltunk. Harmincnyolc fokos hőségben szeltük át a mesetát, immár Spanyolországban, és indultunk hegynek felfelé, előtte fél órát lamentáltunk: elinduljunk, ne induljunk. Balra táblahegyek, éles sziklagerincek és szédítő szakadékok... Tovább, felfelé, felfelé és felfelé. Követtem Cherylt, máskor meg ő engem, hol Amerikában, hol Spanyolországban, a magam útjának helyszínén.
„Kezdtem lassulni, és egy idő után azt játszottam, hogy lépek kettőt, aztán pihenek pár percet, majd megint kettőt, és megint pihenés jön. Végül már csak egyet lépten, mielőtt pihentem. Olykor már tényleg azt hittem, hogy nem jutok fel élve. A szívem olyan gyorsan és hangosan dobogott, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Arra gondoltam, minden távolság elfogy egyszer, akkor is, ha húszcentis lépésenként teszem meg. És úgy lett!”


Két teljes napot töltöttem Cheryllel a vadonban. Magunkat kerestük, a jó irányt, a válaszokat a kérdéseinkre, elsősorban arra: hogyan tovább.
Cheryl elárulta: „A túrám nem akkor kezdődött, hogy egyáltalán felmerült bennem a gondolat, hanem Minnesotai Rochester Mayo Klinika egy kis szobájában, amikor megtudtam, hogy anyám meg fog halni.... Huszonkét éves voltam, annyi idős, mint ő volt, amikor terhes lett velem. Átvillant az agyamon, hogy ­ugyanannyi idősen lép ki az életemből, mint ahány akkor volt, amikor én beléptem az övébe.”
Én is súgtam titkokat: „Útközben édesanyám halálán gondolkodtam: mikor is volt pontosan? Nem tartom az évfordulókat, a vidámakat sem, nemhogy a szomorúakat. Mint egy arcul csapás, úgy ért a felismerés: azon a napon, amikor felálltam a munkahelyemen, volt édesanyám halálának huszadik évfordulója. És mivel pontosan húsz évvel volt idősebb, mint én, amikor kiszálltam a mókuskerékből, éppen annyi idős voltam, mint ő a halála napján.”
Cheryl és én, egy kilátástalannak tűnő helyzetben, minden előkészület nélkül útra keltünk. Mindegyikünk titkot cipelt a púpos esőkabát alatt, egy szót sem váltottunk, mégis közöm van hozzá. Meg akartuk nézni életünk filmjét, még időben. Válaszokat vártunk a megválaszolatlan kérdésekre. Tudni akartuk a jó irányt. De ha más meséli, azt mondom, túl színes a fantáziája.
(Az írásban idézetek találhatók Sándor Anikó: El Camino – Az út, ami hazavisz című könyvéből.)