Nincs engedélyezve a javascript.
Utazás egy sosemvolt Britanniában
Utazás egy sosemvolt Britanniában
2016. április 5.
Mit tehetünk egy olyan világban, ahol folyamatosan ködbe vész minden, és ahol talán mi magunk sem vagyunk valóságosak? Kazuo Ishiguro új regényében varázslatosan keveredik a történelem a mesével és az álommal, és ez az utazás úgy is emlékezetes marad számunkra, hogy a könyv fő motívuma az emlékezet röpkesége.

A japán származású, ám élete túlnyomó részét Angliában töltő és angolul író Kazuo Ishiguro ezúttal a kora-középkori Angliába kalauzolja el olvasóit. Ám ezen a ponton máris elbizonytalanodunk: nehéz megmondani, hogy ebben a Britanniában mi a valóság, mi az álom, melyik emlék valós, melyik hamis. Hőseink egy idős házaspár, Axl és Beatrice, akik teljesen átlagos életet élnek egy briton közösségben, míg egy nap Axlt hatalmába nem keríti egy homályos emlékkép: van egy fiúk, aki egy néhány napnyi járásra található faluban várja őket. Kicsoda a fiúk, és miért nem emlékeznek rá? Mi az eredetük ezeknek a teljesen más életről szóló emlékeknek, és honnan jöttek ők maguk?
Ishiguro Britanniája ködbe vész, és itt nem csak a híres angol időjárásról beszélünk: a lapokon gomolygó köd nem csak a látást, hanem az emlékezetet is elhomályosítja, míg végül nem marad más, csak a néhai érzések maradványai. Axl és Beatrice szembeszállnak a feledéssel, és útnak indulnak az ismeretlenül ismerős Albionon át, amely ezzel a furcsa átokkal küzd. Szászok és britonok, hódítók és meghódítandók furcsa országa; kiismerhetetlen mágia és babonák tömkelege; az aranykor vágya, mely az olyan monumentumokban van jelen, mint Gawain lovag, az élő legenda, vagy az óriás, aki – bár eltemették – halálában is fenyegető.

Európa Könyvkiadó
Megnézem

Hőseink végigvándorolják a regényt – olyan vállalkozás ez, amely a körülményeket figyelembe véve igencsak hősi. Még csak nem is az ogrék és a démonok jelentik a legnagyobb veszélyt, mert azok legalább megfoghatóak, hanem az elveszett tudás. Kis közösségükben a legutóbbi időkig egészen jól elboldogultak homályos elméjükkel, és nem zavarta őket a közös(nek látszó) amnézia: mi szükség múltra, ha a jövő sem fontos? Az emlékek hiánya akkor válik egyre fenyegetőbbé, amikor emlékezni kellene. A regény talán legfontosabb szimbólumai a révészek, akik emlékekért cserébe viszik át az embereket a túlpartra – ezek hiányában azonban az oly értékes ón sem számít nekik, kötelességszerűen viselkednek kegyetlenül még az idős párokkal is. De miért pont az emlékezés miatt mar elevenünkbe a regény? Azért, mert a megbolygatott emlékezet álomszerű masszává változtatja az életet.
Ishiguro hőseinek utazása nagy kérdést feszeget: ki vagyok én, ha nem emlékszem magamra, az eddigi életemre? Hogyan tájékozódjak térben és időben, ha egyszer csak semmi nem tűnik ismerősnek többé? Ki irányít ilyenkor? Mi van, ha más sem emlékszik rám? Hogyan áll össze egésszé a személyiség, és miként vagyok önmagam, ha körülöttem semmi sem biztos?
A regény félig történelmi, félig mitikus tere tökéletes hátteret szolgáltat ezeknek a kérdéseknek. A rómaiak és velük együtt a civilizáció eltűnt: csak nyomok maradtak, amelyek viszont már alig jelentenek valamit a jelenben élők számára. Ugyanígy ködbe vész Arthur király és udvara.

A világ idegenné vált: nincsenek utak, középületek, a települések hegyoldalakba, folyók mellé tömörülnek, s már csak a fejedelmek és a remeteséget választók laknak apró erődítményekben. A civilizáció kiüresedett tereit természetfeletti lények lakják be, az emlékek helyén pedig a félelem és a bizonytalanság maradt. Az erdőkben szellemek járnak, a falvakat farkasok és sárkányok fenyegetik. Az utazás, még a néhány napos is, a kalandorok, a harcosok és a lovagok kiváltsága.
A regény világa keltette bizonytalanság tudati szinten is megjelenik: minél kevesebb a biztos pont a falu környékét elhagyva, annál több a zavarba ejtő jel, ami arra utal, hogy a világhoz hasonlóan a saját személyiségünk sem áll biztos talajon. Végig úgy érezzük a regény világában, mintha álmodnánk: nincsenek viszonyítási pontok, a párbeszédek furcsa logika szerint ugrálnak. A szereplők először közömbösek az őket körülvevő álomvilággal szemben, majd küzdenek az ébrenlét vigaszáért – végül azonban visszavágynának a feledésbe. Ishiguro zsenialitása, hogy finoman adagolja a rettenetet, eszközei nem türemkednek előtérbe (bár az óriás nyilván nem maradhat eltemetve), a megoldás pedig mindvégig kitalálhatatlan. Az eltemetett óriás varázslatos utazás; nem csupán a sosemvolt Britannia földjén, hanem saját elménkben is.


Szabó Ferenc

Camelot? Az csak egy makett!
Jelenetkép a Gyaloggalopp című Monthy Pyton filmből

Camelot? Az csak egy makett!

„Szétzúzta a végzet! A kastélyok darabjaikra törtek / Az óriások műve szétporladt” – írta egy ismeretlen, 7. századi angolszász költő a feltételezések szerint egy római város maradványairól. A stílszerűen csak töredékben fennmaradt vers néhány sora tökéletesen leírja azt a világvége utáni világot, amely a kora-középkori Britannia volt: a civilizációt és a rendet elhozó rómaiak szinte egyik napról a másikra eltűntek a szigetről, örökül hagyva a tűzzel-vassal hódító szászokra a néhány nemzedék távlatából már mitikus óriások műveinek tűnő épületeket. A történelem pedig ismétli önmagát: az angolszászok (újra)bimbózó civilizációját a viking hódítók zúzták szét majdnem teljesen.
Bár a népvándorlás kori Európában számos hasonló történet zajlott le, a sziget holt idejét kitölti az Arthur-mondakör és a Szent Grál mítosza, így nem csoda, hogy a ködös Britannia a mai napig újra és újra lángra lobbantja fantáziánkat, nemcsak könyvben, hanem mozgóképen is. Ezek a Britannia-verziók épp olyan változatosak, mint Arthur eredettörténetei, és nem csak pozitív értelemben. A szuperköltségvetésű Az első lovag hollywoodi limonádé-Angliáját például Sean Connery és Richard Gere sem képes megmenteni, sokkal jobban járunk a ködbe vesző nyolcvanas évek Arthur-variációjával, az Excaliburral, ami szintén messze nem hibátlan, de olyan emlékezetes jeleneteket tartalmaz, mint amikor a kerekasztal lovagjai a Carmina Burana zenéjére lovagolnak ki utolsó csatájukra. Talán szentségtörés, de vállaljuk: a legjobb Arthur-filmadaptáció a Gyaloggalopp, ami egyszerre űz gúnyt az Arthur-mondakörből, a történelmi filmekből és természetesen a lovagokból, akik azt mondják, hogy „Ni!” Ne szégyelljük, ha a kerekasztalról elsőre az afrikai és az európai fecskék közötti különbségek ugranak be.